2012-12-21 Téli szünet

      Mindig várni szoktam a téli szünetet. Amikor diák voltam, akkor azért, amikor tanár lettem, akkor meg azért. Biztos vagyok benne, hogy sokan haragszanak a hosszú iskolai szünetek miatt, valójában azonban nagyon nagy szükség van rájuk. Nem csak azért, hogy kipihenjék magukat a diákok (hogy a tanárok mit csinálnak a szünetekben, az külön téma, most ne térjünk ki rá), hanem azért is, hogy részekre osszák a tanévet, ill. a teljes tanulási folyamatot. Kell időnként egy pont, amikor mindent összegzünk, letisztázunk, lezárunk, és akár dokumentáljuk egy félévi bizonyítvány formájában. Kell ez.       Én, amikor kikerültem az iskolapadból, akkor is megtartottam ebből a rendszerből valamit, és életem egy-egy kisebb-nagyobb projektjét lezárom valahogy. Akár úgy, hogy az ahhoz kapcsolódó tárgyakat, amik korábban napi használatban voltak, elteszem a szekrénybe, akár úgy, hogy meglepem magam valamivel, amit máskor nem engedélyeznék magamnak, például egy szokásosnál drágább vacsorával. Nem sokszor jutalmaznak meg minket valamiért, ráadásul az emberben van is némi bizalmatlanság, hogy ha mások jutalmazzák meg, akkor azok valamit várnak is cserébe. Ha magunkat jutalmazzuk meg, akkor biztosak lehetünk, hogy önzetlenül, hátsó szándék nélkül kaptunk jutalmat.          Kellenek az ember életébe a szünetek, a lezárt szakaszok, a kellemes meglepetések, jutalmak. Rengeteg erőt tudnak adni.

      Mindig várom tehát a szünetet, de ez a mostani szünet csak a gyerekeimnek volt szünet, nekem vizsgák tömkelegét hozta, méghozzá úgy, hogy közben  mindhárom gyermekem napi 24 órában otthon tartózkodott. Sajnos sokszor rájuk förmedtem, hogy maradjnak végre csöndben, és amit csinálnak, azt ne ott csinálják, ahol éppen tanulni próbálok. Többször próbáltam nekik higgadtan elmagyarázni, hogy nem játszok a számítógép előtt, hanem programokat és beadandó feladatokat írok, vagy épp egy elektronikus jegyzetet próbálok megérteni és memorizálni. Mindig úgy tűnt, hogy megértették, amit mondok, de azért sokszor ijesztő lehetett nekik a viselkedésem, ráadásul az ünnepek közeledte, és az, hogy a gyerekek otthon voltak, új feladatokat is adott. A szünet első napján gyakorlatilag nem tudtam tanulni. Amíg Kata vigyázott a gyerekekre, elmentem ajándékot venni, lapokat és csomagokat feladni a postára, még Verával is leültem kicsit matekozni, mert hiába volt szünet, ami gyakorlás nélkül nem megy, azt nyüstölni kell lehetőleg minden nap.

      Kata délután a fiatalkorúak börtönében (közkedvelt nevén javító intézet, bár ha más intézmények ilyen hatásfokkal javítanának, bezárnák őket – lásd pl. édesapám TV-szerelő műhelyét) énekelt és gitározott. Karácsony előtt mindig elmennek a barátaival meglepni az ottani srácokat. Korábban én is velük tartottam, de mostanában hasznosabb szolgálatot teszek azzal, hogy vigyázok a gyerekekre addig.

      Este Kata és Vera a zeneiskolába mentek koncertre. Az interneten azt írták, hogy hétkor kezdődik, de valójában hatkor kezdődött... Valamennyit azért így is meg tudtak hallgatni belőle.