2012. május 29., kedd

"Viszlát és kösz a halakat!"


2012-05-25 Törölköző nap
      A pénteki napunk nagyon szép volt. Azzal kezdődött, hogy Kata ötösre szigorlatozott, ezzel sok feszültség szakadt le az egész családról. Ilyenkor mindig ünneplünk. Nem kell nagy dolgokra gondolni, csak megajándékozzuk magunkat valamivel, amit szeretünk, mert igenis megérdemeljük, mert valamit adnunk kell magunknak, ha más nem adja, mert le kell zárni az elmúlt dolgokat, hogy ne kísértsenek, és erre az ünneplés a legremekebb mód.
      Azzal kezdtük, hogy elmentünk egy étterembe ebédelni. Csak mi ketten, mint a régi időkben... meg Gábris, de ha csak egy gyerek van velünk, az már olyan nekünk, mintha egyedül lennénk, annyira megszoktuk, hogy háromfelé figyelünk.
      Az ebéd remek volt. Olcsó, de ízletes, a kiszolgálás jó, a pincérnő csinos, bár ezt Kata nem értékelte annyira. Szinte hallani lehetett, ahogy potyognak a nehéz kövek lefelé a szívünkről és a vállunkról. A gyerekek is megörvendeztettek minket. Gergő is jó volt az óvodában, Vera pedig 100%-os matematika dolgozatot írt. Ő is megérdemelte az ünneplést. Iskola után sétáltunk a gyerekekkel a Békás tónál, aztán elmentünk a Nagytemplom elé, és előkaptuk a törölközőnket, megittuk a pángalaktikus gégepukkasztónkat és stoppoltunk néhány vogon űrhajót. Ez rendesen nem tartozik a napi rutinunkba, de a nemzetközi törölköző napon kötelező. Az igazság az, hogy a Douglas Adams tiszteletére ünnepelt nemzetközi törölközőnapon egy kis flash mobot szerveztek a barátaim, ami felkerült a hivatalos törölközőnapi honlapra is. Jó poénnak tartottam, hogy vegyünk részt ezen. Még Gábris nyakába is tettünk egy kis törölközőt. A két nagyobb gyerkőc pedig lenyűgözött mindenkit azzal, hogy mennyire ismerik Adams műveit. Nem tudom, hogyan lehetséges ez. Biztosan ezt tanulják az iskolában. Nekem egészen biztosan semmi közöm hozzá. A viccet félretéve: valóban, az abszurd humor nagy kedvelője vagyok, és ez úgy látszik, a gyerekeimre is ráragadt, amit nem is bánok, mert a világ az olyan, hogy aki nem értékeli az abszurditást, az aligha viseli el. Egy kis humort mindenbe bele lehet csempészni, még az elmúlásba is, mert a humor és a nevetés valójában gyógyszer. Mi is elfelejtettük kicsit a gondjainkat, olyannyira, hogy csak hazafelé jutott eszünkbe, hogy mi mindent szerettünk volna ma elintézni. Azt még feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy végül egy vogon sem válaszolt a hívásunkra, de Verának sikerült lestoppolnia egy repülőgépet, amit büszkén mesélt mindenkinek.
      Végül még szombaton is azokat az ügyeket intéztük, amiket pénteken elmulasztottunk, és így sem jutottunk a végére. Azért az elhasználódott szkennerünket elvittük egy üzletbe, ahol szelektíven gyűjtik, és az újfent elromlott nyomtatónk helyett kaptunk egy ajándékkártyát, amiből új gépet vásárolhatunk majd. Ez is előrelépés. Az autónk már nagyon kívánna egy új vezérmű szíjat és nyári gumikat, de amíg Kata túl nem lesz a vizsgáin, erre várnia kell.
      Délután a gyerekek egy kézműves foglalkozáson virágot készítettek fogpiszkálóból és szalvétából, és kitakarítottuk a lakást, amíg Kata tanult. Egy kis pihenésképpen Vera hegedű órát tartott Katának. Teljesen átvette a tanári stílust. Leültette Katát, és határozottan kezdte a tananyag átadását: „Katika, ez most az első hegedű órád... „


2012-05-27. Pünkösd
      Természetesen pünkösdvasárnap templomba mentünk. Gitáros mise volt, Kata gitározott és énekelt a barátaival, Gergő, Vera és Panni barátnőnk kisfia beálltak a zenekarba csörgőzni. Nagyon ügyesek voltak, egy oda nem illő hangot sem hallottunk. Nekem csak Gábrisra kellett ügyelnem, de volt dolgom vele is bőven.
      Délután szinte egyszerre érkeztek hozzánk édesanyámék és a sógoromék. Béla és a neje épp Debrecenben jártak, és beugrottak hozzánk. Kata végre tudott a testvérével négykezest játszani a zongorán, és ez szemmel láthatóan feltöltötte. A gyerekek is örültek a látogatónak, de mindenki sietett valahová, a gyerkőcök pedig egyszerre szerették volna bemutatni minden tudományukat. Ez természetesen nagy hangzavarhoz vezetett. Szerencsére a szomszédaink türelmesek voltak. Amikor a vendégek elmentek, elvittem a gyerekeket a játszótérre, így Kata tudott még egy kicsit tanulni. Sokszor marad mostanában fent késő éjszakáig. Remélem, túl leszünk már ezen a vizsgaidőszakon, mielőtt ez az egészségünk rovására menne. https://mail.google.com/mail/images/cleardot.gif
      Hétfőn a nővérem el szerette volna vinni Gergőt és Verát játszóházba, de egész nap ronda, nyúlós idő volt dörgésekkel és villámlásokkal, ráadásul a kocsijuk műszakija is lejárt, ezért elnapoltuk a programot. Otthon ültünk a gyerekekkel, és próbáltuk nem zavarni Katát a tanulásban. Sajnos Gábris elesett egy furulyával a szájában, és felsebezhette a szájpadlását, emiatt egész nap nyűgös volt, nem akart enni és inni, és folyt a nyála egyfolytában. Nagyon aggódtunk érte. A legrosszabbkor jött ez az esés, Kata alig tudott miatta haladni. Szerencsére Gábris másnapra teljesen rendbe jött, és a keddi reggelit már mohón falatozta. 

2012. május 25., péntek

2012-05-24 „Tudod, az első pofon a legnagyobb...”




      Kata a szigorlata előtti napon reggel bevitte a gyereket az iskolába, aztán elment az egyetemre tanulni, és csak vacsora után jött haza. Rengeteget kellett még tanulnia, és Gábris mellett ez szinte lehetetlen, így viszont rám némileg több feladat hárult. Délelőtt nem is volt semmi gond, mostam (mosott a mosógép) két adag ruhát, kiteregettem, megetettem Gábrist, aki a délelőtt nagy részét végigaludta, egyszóval éltük a mindennapi életünket. A délután húzósabb volt. Nagyon megszoktuk már, hogy Kata autóval elszállít bennünket bárhová, most viszont alkalmam volt elmerülni abban az élvezetben, amit a tömegközlekedés nyújt három gyerekkel, egy babakocsival, egy iskolatáskával és egy hegedűvel felszerelkezve. Először a gyerekekért kellett mennem az iskolába és az óvodába. Gondoltam, ez igazán gyerekjáték lesz, hiszen alacsony padlós buszok járnak mindenfelé, csak feltolom a kocsit. Felkaptam egyik kezembe a hegedűt, a másikkal pedig a babakocsit toltam magam előtt. Bementünk egy kisboltba, ahol alig fértünk át a sűrűn rakott polcok között. Vettünk némi péksüteményt, és innivalót, hogy legyen mit rágcsálni, amíg Verára várunk a zeneiskolában. A babakocsi rejtett zugait tehát teletömködtem kiflivel és croissannal, vettem néhány buszjegyet, majd beálltam a buszmegállóba. Jött is a gyönyörű alacsony padlós busz, középen széles ajtóval, ahol külön piktogram jelzi, hogy kerekesszékesek és babakocsis kispapák itt szálljanak fel. Bezárt ajtón viszont nehéz felszállni. Debrecenben van egy olyan szabály, hogy felszállás csak az első ajtón, és sosem gondoltam, hogy ezzel bármi probléma lehet, most viszont zokon vettem némileg, hogy az első ajtón kell felcaplatnom, ahogy az utasok is, hogy középre furakodok köztük arra a helyre, amit direkt babakocsiknak és kerekesszékeknek alakítottak ki. Az új Volvo buszok nagyon szépek, nagyon jók, csak mozogni nehéz rajtuk, egy szélesebb babakocsi például nem fér el az ülések között. Van egy druszám, barátnőm, aki kerekesszékes modell. 16 évesen érte egy szerencsétlen baleset, ami miatt kerekesszékbe kényszerült, de ez nem vette el az életkedvét. táncos lett, modell, megtanult autót vezetni és síelni, férjhez ment, gyermeket szült, és olyan élete van, amiről sokan csak álmodhatnak. Mindemellett természetesen gyönyörű. Amióta őt megismertem, jobban odafigyelek arra, hogy hol mennyire akadálymentesített az élet, és ezt babakocsi közlekedés mellett jól le is tudom tesztelni. Debrecenben az egyetemen legtöbb épületében már el lehet boldogulni anélkül, hogy a babakocsit emelgetnem kellene, de például a zeneiskolában lehetetlen. Hiába van lift, legalább 4-5 lépcsőfokon át kell emelnem a kocsit, mire odáig eljutok. A lányomék iskolája elvileg akadálymentes, de nem könnyű megtalálni A rámpát, és ha valaki megtalálta, akkor rájön, hogy túl meredek, és bizony, előfordult, hogy nem sikerült egy lendülettel feltolnom rajta a kocsit, pedig elég jó erőben vagyok. Az óvoda már jobb egy kicsit, de ott meg az épületet megkerülve lehet rámpát találni, ami szépen betonozott, és elég lankás is, de ha felhajt rajta valaki, akkor észreveszi, hogy nem a rámpával szemközti ajtó nyitható, hanem a mellette lévő, tehát megint nem árt felemelni kicsit a kocsit, miközben egyik kezeddel az ajtót tartod, mert amíg megpróbálsz belavírozni a kocsival, addig az bevágódik. Az iskolák közül a Svetits, ahová a lányom is jár, még elég jó helyzetben van. Sokáig a Tóth Árpád Gimnázium volt a város egyetlen akadálymentesített középiskolája, mert annak viszonylag új épülete van. Abszolút megértem, hogy sok kerekesszékes nem szívesen mozdul ki otthonról, ha lehet, figyeljünk oda rájuk! Azt azért mindenképpen szeretném megjegyezni, hogy nem igaz az, hogy a magyarok nem segítőkészek. Nekem szinte mindig megtartják az ajtót, ha babakocsival szeretnék bejutni valahová, és az emberek többségének még egy kedves szava, vagy mosolya is van számomra. Én még mindig töretlenül hiszem azt, hogy az emberek jók. Kell ebben hinni, mert különben nagyon nyomorult lesz az életünk. Ma bennem is megingott kicsit valami. Vera nagyon sírt, amikor megláttam az iskolában. Rögtön odamentem hozzá, hogy megtudjam mi a baj, de a tanító néni őt is, és a többi gyereket is az ebédlőbe terelte uzsonnázni, engem is csitított, hogy majd lerendezi a dolgot. Természetesen nem nyugodtam meg. Vera még az uzsonna végén is sírt. Nem merte elmesélni, hogy mi történt, de mégis kiszedtem belőle nagy nehezen. Kritizálta egy fiúnak a rajzát az osztályából, mire az felpofozta. Nem ez az első ilyen esetünk, de egy rajz kritika miatt felpofozni egy lányt, az szerintem elfogadhatatlan. Nem tudom, hogy van ez manapság, de nekünk már az óvodában megtanították, hogy lányokat nem ütünk meg. Szerencsére nem volt a közelemben a srác, aki ezt tette, mert nem vagyok híve az erőszak semmilyen formájának, de azt megemlegette volna, amit hirtelen haragomban kapott volna tőlem. A tanítónő mellesleg jó pedagógus, de ő is elfáradt már a tanév végére, ráadásul várandós, nagy pocakkal jár dolgozni, hogy a tanévet még lezárhassa az osztállyal, ezért nem feszegetem az ügyet, de ha megismétlődik, akkor azt hiszem, belátogatok az iskolába egy alternatív osztályfőnöki órát tartani.
      A zeneiskolában legalább verbálisan le tudtam vezetni a feszültséget, mert megbeszéltem a témát a többi anyukával. Többen azt mondták, hogy az ő férjük azt javasolta a gyereknek, hogy ilyenkor adja vissza. Nem hinném, hogy ez jóra vezet. Pedagógusként például mindig bajban voltam, ha a srácok összeverekedtek, mert ha mindketten megsérültek, nehéz volt eldönteni, hogy ki kezdte a verekedést. Nehéz így igazságot tenni. ráadásul a gyerekek nem értik még meg, hogy egy emberi test mennyire törékeny, és nem mérik fel a saját erejüket. Egy ártatlannak tűnő lökés is végzetes lehet. sajnos nekem is volt olyan barátom, aki úgy halt meg, hogy hátraesett és beverte a tarkóját, igaz, ő felnőtt volt, tehát nagyobbat koppant, de ez akkor is veszélyes. A testi fenyítésnek sem vagyok feltétlen híve, de a teljes mértékű liberális nevelésnek sem, mert az tűrhetetlen, hogy amikor egy pedagógus rászól egy elsős gyerekre, az csak a képébe röhög. Nem, egy gyereket nevelni úgy lehet, hogy ha rosszat tesz, büntetjük, ha jót tesz, jutalmazzuk. De a büntetésnek olyannak kell lennie, amit ő is büntetésnek él meg. Egy fekete pont, vagy középiskolában egy szaktanári, nem mindig éri el ezt a hatást. Külön blog is indult már arra, hogy diákok dicsekedjenek a szaktanárijukkal. Manapság szaktanárit kapni nem büntetés, hanem menő. Felesleges is adni. Én csak azért írtam be párat, hogy ha dokumentálnom kell egy-egy esetet, akkor legyen írásos nyoma, hogy a diák figyelmeztetésben részesült. Mást nem értem el szaktanárival soha. Hadd tegyem hozzá, hogy minket bizony a középiskolai testnevelés tanárom lánccal fegyelmezett, de mindig mi kértük a láncost, mert megkérdezte, hogy láncost kérünk, vagy a szüleinkkel beszéljen. Abban az időben tudtuk, hogy a szüleinktől egy láncosnál többet kapnánk, kivétel nélkül mindenki a láncost kérte. Nem is voltunk fegyelmezetlenek a tanár úrnál, ahogy műhelygyakorlaton sem, ahol az eszterga- és gyalugépek közt, ha valaki ökörködött, annak könnyen csonttörés, vagy szembe égett fémforgács lehetett a vége, ahogy lett is több esetben. Nekem is egyszer az esztergagép bekapta a lazán hordott munkásruhámat, és ha nincs ott a szakoktató úr, hogy levágja a főkapcsolót, akkor most talán nem csak a babakocsival tesztelgetném az akadálymentesített épületeket. Szóval a szakoktatók közt volt olyan, aki bizony a fűrészlappal vágott a körmére annak, aki baromkodott a gyakorlaton, és igaza volt. Jelzem, nevelt is minket, mert ha valaki egy hölggyel beszélt, és zsebre vágta a kezét, az is körmöst kapott, mert hölggyel nem beszélünk zsebre vágott kézzel. Érdekes módon nem haragudtunk ezekre a tanárokra, oktatókra, mert igazságosak voltak, és tudtuk, hogy megérdemeltük, amit kaptunk. Aki abból az iskolából került ki, az ma is büszke rá, hogy ott végzett.
      A zeneiskolából hazafelé bementünk még a boltba, vásároltunk vacsorának valót. Sütöttem három tükörtojást és főztem 10 virslit. Mire Kata hazaért, már alig maradt belőle valami. 

2012. május 24., csütörtök

2012-05-22. Születésnap



      Ezúttal az én születésnapom. Nagymamám éppen egy nappal „fiatalabb” nálam, ez különös, de szerencsés véletlen, mint az is, hogy a gyerekeim közül kettő 24-én született. Kata is 24-én született, azaz 2*12-én, mert december 12-i. Gábris fiam pedig 22-én született, mint én, és januárban, mint édesapám. Így könnyebben fejben tudom tartani a születésnapokat. Tudom, hogy ez a legtöbb embernek kevésbé szerencsés számokkal sem okoz problémát, de kinek mije van, azzal dolgozik. Nekem ezt a memóriát adta a Jóisten, és a körülményekhez képest egész jól elboldogulok vele.
      Szóval Krisztusi korba léptem, vagy ahogy a barátaim mondták, elértem a dupla hármast. Ezt is kipipálhatom. Ezt azért még meg szerettem volna élni. Ami ezután jön, az már csak ajándék az élettől, a Jóistentől, a 42-es számtól, vagy ki miben hisz. Merthogy biológiailag nem igazán terveztek minket többre. Ha a természetben élnénk, 33 éves koromra valószínűleg halott lennék, de ha nem, akkor idős embernek számítanék. Igazán boldog lehet az a 33 éves, aki még teljesen egészséges, de valljuk be, én olyannal még nem nagyon találkoztam. Persze, lehet, hogy csak az én ismerőseim és rokonaim őrlődnek fel a stressztől, a napok hordalékától, és a környezettől, de nem ez a lényeg, hanem, hogy megtehetem, hogy azt mondom, hogy szerintem ami a 33-on felül van, az már ajándék, és egy ajándéknak örülni kell és élvezni kell. Nem, nem tervezem, hogy ezentúl „kiélem” az életem, csak élem tovább, mint eddig, és igyekszem, nagyon igyekszem, eszméletlenül igyekszem észrevenni benne a jót, és örülni neki.
      Szeretnék írni egy verset arról, hogy az élet csak egy tanfolyam, és a nehézségek a tananyag részét képezik. Már nem megy olyan könnyen a versírás, mint 20 éves koromban. Most már megrágom magamban a témákat. Majd egyszer megérik ez is, mint a másik témám, amit hónapok óta nem tudok rendesen megfogalmazni, hogy Isten jobban szeret, mint gondolnád, és ha kárhoztat, akkor igazságosságáért, ha üdvözít, irgalmáért kell áldani. Ez így elég fanatikusan hangzik, de hátha majd egyszer meg tudom fogalmazni úgy is, hogy érthető és érezhető legyen. Azok, akik nem tartják magukat vallásosnak (de azért ők is vallanak ám valamit, mert nem idióták, hogy ne legyen elképzelésük a világról), azt hiszik, hogy mi keresztények jobb embernek gondoljuk magukat azért, mert keresztények vagyunk. Ha mi csinálunk valami rosszat, akkor megelégedéssel tölti el őket, örülnek neki, hogy no, ők sem jobbak. Most így krisztusi korba lépve közlöm mindenkivel, aki eddig nem tudta, hogy nem vagyunk jobbak, mint bárki más. Esendőek vagyunk, és bűnösök, épp ezért lehet velünk madarat fogatni örömünkben, amiért valaki azt mondja, hogy én szeretlek, és megbocsátok neked, ha elfogadod az irgalmamat. Egy tökéletes embernek nem lenne szüksége a megváltóra. Nekünk szükségünk van rá. Hála neked Istenem a bűneimért, a hibáimért és az esendősségemért, mert így sosem vagyok egyedül, így nem vagyok elég magamnak, így szükségem van rád, és szükségem van embertársaimra, hogy segítsük egymást!
      Meglepődve tapasztaltam, hogy mennyi ember gondol rám, ha csak az év ezen az egy napján is, ha csak annyit, hogy dobjon egy üzenetet az üzenőfalamra. Megható volt valóban, és széppé tette a napomat. Nem igazán érdekelt, hogy aki felköszöntött, az úgy egyébként kedvel, vagy sem, ez akkor is szép gesztus volt tőlük.
      Szegény feleségem még ma is tanult, de még így is maradt arra energiája, hogy meglepjen valamivel. Tudta, hogy nagyon régen szeretném megkóstolni a japán ételeket, ezért rendelt sushit vacsorára. Nagyon finom volt. A wasabi olyan volt, mint a mi reszelt tormánk, csak zöld. Ezt eddig nem gondoltam, de jó volt megkóstolni. Azt nem mondom, hogy jól is laktunk a makiktól és sushiktól, de délben úgyis sütöttem pár csirkecombot, azokból még ehetett, aki éhes maradt. Katát bántotta, hogy nem sütött nekem tortát, de megbeszéltük, hogy ha túl lesz a vizsgákon, akkor együtt csapunk egy nagy családi bulit tortával, mozi nézéssel és mindennel, ami szem-szájnak ingere. Ettől megkönnyebbült, és másnap sikeresen le is vizsgázott.
      Katát nem győzöm csodálni. A munkája és a három gyermeke mellett tanulja az egyik legnehezebb tárgyat – én már attól rosszul vagyok, ha ránézek a jegyzeteire -, és két hét alatt megpróbál letenni két vizsgát, egy szigorlatot és a záróvizsgát. Nekem erre egy hónap is édeskevés lenne. Szerencsére úgy tűnik, hogy a gyerekek az ő remek képességeit örökölték, megspékelve az én fantáziámmal. Vera már verseket is egész ügyesen farag. A születésnapomra is írt pár sort, igaz nem rímbe szedve, de nagyon jól esett. Ezt írta: "Boldog szülinapot. Boldog szülinapot én édesapám. Ez a május a te szemedbe boldogság legyen. Boldog szülinapot!!! Apa apa apa! Úgy szeretlek!”
      Később Gergő is lediktálta neki a saját gondolatait: „Szeretlek apa, szeretlek szeretlek kedves édesapám legyen sok boldog szülinapod.” A miheztartás végett Vera alábiggyesztette, hogy „Szerzője: Gergő írója: Vera”.
      Felbuzdulva a víz pályázatra írt találós kérdésemen, két találós kérdést is megfogalmazott a lányom: „Otthona az istálló, eledele a széna és a friss fű, és mi lenne más ez, mint a...Találd ki!” A második még ennél is jobb: „Tejet iszik, nem is teát, egeret fog, nem is kutyát. Mi az?”

2012. május 22., kedd

2012-05-21. Ida mama születésnapja



      Nagymamám, egyben a gyermekeim egyetlen még életben lévő dédszülője, a mai napon töltötte be a 81. életévét. Mindenképp szerettük volna valahogy felköszönteni, de elég sűrűnek ígérkezett a mai nap is. Kata természetesen tanult, mint a kisangyal. Egy percre sem szerettem volna zavarni, ezért busszal mentem a gyerekekért a Svetitsbe. Nagy szerencse, hogy az óvodás fiam egy intézménybe jár az iskolás lányommal.
      Gergő épp uzsonnázott, de gyorsan bekapta az utolsó falatokat, és már rohant is hozzám. Verára még várnunk kellett kicsit, mert nem volt vége az utolsó órájának. Az ő uzsonnáját szalvétába csomagoltuk. Körözöttes kenyér volt paradicsommal, így nem tudtuk betenni a táskába sem. Út közben a kezében fogta, és időnként harapott belőle.
      Kellemes, napos idő volt, így komótosan átsétáltunk a zeneiskolába. Gábrist nem hoztam magammal, de épp aludt, ezért reméltem, hogy Kata tud tőle tanulni. A zeneiskola ma más volt, mint általában. Nem a szokásos szolfézs és hegedű órára mentünk, hanem hangszerbemutatóra. Ezt minden évben megtartják azért, hogy a legkisebbek megismerjék a hangszereket, és ki tudják választani, hogy melyik tetszik nekik. Vera már elkötelezte magát a hegedű mellett, de azt mondta, hogy mindegyik hangszer tetszett neki, és mindet meg szeretné tanulni. Otthon meg is kérte Katát, hogy tanítsa majd meg gitározni. Ezzel szerintem nem is lesz gond. Jó lenne, ha zongorázni is megtanulna valamennyire, és orgonán játszani, mert akkor később ő is kántorkodhatna, mint az édesanyja, és a nagybátyjai.
      Gergő is határozott elképzeléssel jött a hangszerbemutatóra. Ő elhatározta, hogy fuvolán szeretne játszani, és ez a bemutató után sem változott, bár éppen a fuvolánál mondták azt, hogy nagyon népszerű hangszer, és aki erre akar jelentkezni, az válasszon mellé másik hangszert is, mert nem biztos, hogy fuvolára felveszik. Ahogy a fúvósokat elnéztem, nekem is a fuvola tűnt a legszimpatikusabbnak. Némelyik fúvósnak - főként a rézfúvósoknak – a hangja ugyanis elég erőteljes, nem éppen lakótelepi lakásba való. Igaz, a sógorom pont abban a lakásban tanult kürtölni, ahol most mi lakunk, de azóta cserélődtek a szomszédok, és nem mindenki tolerálja a hangos gyakorlást. Egy fuvola lágy hangja aligha zavar bárkit.
      A hangszerbemutató után busszal indultunk haza. Vera elég kis növésű, könnyedén mondhatnám róla, hogy még nincs hat éves. Az egyik anyukával beszéltünk is erről. Kicsit belém bújt a kisördög, hogy megspórolhatnám az egyik buszjegy árát, de mindig arra tanítottam a gyerekeimet, hogy igazat mondjanak, akkor hogy adhatnék nekik rossz példát. Kilyukasztottunk két jegyet. A gyerekek rögtön elkérték őket, hogy otthon majd buszosat játszhassanak velük. Gergő nagyon élvezte, hogy buszon utazhat, hiszen általában autóval járunk. Többször rá kellett szólnom, hogy üljön rendesen a székén, mert a legkülönfélébb tornamutatványokat hajtotta végre, hogy kilásson az ablakon. Sajnos akkor sem tudta megzabolázni magát, amikor leszálltunk a buszról. Hasra vágódott a betonon, és mindkét térdéből élénkpiros vér folydogált. Nagy jajveszékelés és sírás közepette adta tudtomra, hogy mennyire fáj. Sajnos engem inkább bosszantott a dolog, és ahelyett, hogy babusgattam volna, inkább morogtam rá, hogy miért nem figyelt. Azért kitisztítottam a sebet egy nedves zsebkendővel, és ahogy lehiggadtam kicsit, elmagyaráztam neki, hogy egy focistának, mint ő, bizony sok ilyen sérülést kell elszenvednie, de szerencsére nem történt nagy baj, jönnek a vérlemezkék, befoltozzák a lyukat, heg lesz rajta, az alatt pedig szép új bőr nő. Ettől aztán megnyugodott Gergő. Felajánlottam neki, hogy ha szeretné, ezentúl lassabban megyünk. Egy ideig még bizonytalanul állt a lábára, de hamarosan már ugrándozott.
      A buszmegálló, ahol leszálltunk, közel volt Ida mama lakásához. Felmentünk a gyerekekkel, és felköszöntöttük őt. Vera 4 dalt eljátszott neki a hegedűjén. Nagybátyám is átjött, és hozott neki meleg vacsorát. Mama szokása szerint zsörtölődött, hogy 81 évesen az ember már nem ünnepli a születésnapját. A zsörtölődés nálunk családi szokás, úgyhogy tudtam, hogy azért valahol a szíve mélyén jól esett neki. 

2012. május 21., hétfő

2012-05-21 Összefoglaló




      Kata gőzerővel tanul. Előfordul, hogy hajnalig fent van, úgyhogy mostanában arról szólnak a napjaink, hogy segítsük őt a tanulásban, és hagyjuk haladni. Ez kicsit a naplóm rovására is ment, de ennyi áldozatot minimum meg kell hoznom Katáért. Ha túl lesz az összes vizsgán, biztosan nagy bulit csapunk (értsd: elmegyünk valahová szórakozni a gyerekekkel), nyáron kipihenjük magunkat, szeptembertől pedig egy könnyebb tanév kezdődik, amikor Kata már „csak” dolgozik, nem jár egyetemre. Persze annak idején úgy beszéltük meg, hogy egyszerre nem tanulunk, mert azt nem bírná ki a család, de most, hogy Kata végez, én lehet, hogy újabb képzésre iratkozok be. Meglátjuk, hogy mit hoz a jövő. A folyamatos továbbképzés nem úri passiónk, hanem a munkahelyünk megőrzése miatt kényszerülünk rá. Aki azt gondolja, hogy valaki tud reáltárgyakat tanítani folyamatos tanulás nélkül, az nagyon el van tévedve. Ez az informatikára különösen igaz. Én 2003-ban szereztem az informatikus diplomámat, de abból, amit én valaha megtanultam informatikából az iskolapadban, mára gyakorlatilag semmi sem igaz, ill. mindaz, amit tanultam elavult mára. Ha csak a végzésem évét nézzük, ez rögtön egyértelmű is lesz. Ki használna manapság 9 éves hardvert, vagy 9 éves programot? Ahogy Besenyő Pista bácsi mondaná: „Igazam van, nem? De.”
      Az én memóriám meglehetősen rozoga, néha még a barátaim türelmét is próbára teszi, de pár dolgot felírtam érdekességként, ezekből próbálok most meríteni:
      Verának a múlt héten két alkalma is volt megmutatni a hegedű tudását. Kedden az iskolában hegedült az anyák napi műsorban, szerdán pedig a zeneiskolában játszott el egy rövid darabot a tanév végi hangversenyen. Mindkettő remekül sikerült, többen gratulálták neki, köztük olyanok is, akiket akkor láttunk először, tehát elfogulatlanok voltak.
      A csütörtökünk sírósra sikeredett. Amikor délután Veráért mentem az iskolába, sehol sem találtam őt, de a barátai már a folyosón mondták nekem, hogy nagyon sír valamiért. Végül az udvaron találtam meg, és még mindig sírt. Nehezen tudtam belőle kiszedni, hogy mi baja van. Kiderült, hogy a tanító néni azt mondta neki az uzsonnánál, hogy maradjon az ebédlőben és fejezze be az evést, mert még bőséggel maradt a tányérján. Közben a többiek kimentek az udvarra. Vera megijedt, hogy egyedül maradt. Persze, megértem, hogy egy elsős kislánynak ijesztő egyedül, de Vera esetében mégis meglepődtem, hiszen sosem kísérjük fel az osztályteremhez sem, hanem szépen önállóan felmegy és elkészül. Az iskola épületét úgy ismeri, mint a tenyerét, és van olyan talpraesett, hogy még egy koncerten is visszatalált hozzánk, amikor elkavarodott. Akkor még csak öt éves volt, de nem ijedt meg a tömegben, hanem megjegyezte, hogy hányadik sorban ülünk, és visszajött hozzánk. Gondolom, most csak ilyen napja volt, vagy kitört belőle a feszültség, esetleg ez volt az utolsó csepp a pohárban. Bizony, az ő élete is nehéz, de a saját kis harcait neki kell megvívnia, mi nem lehetünk mindig mellette.
      Ezen a napon Gergő is sírt az óvodában, ő többször elesett, és egy fiú lerúgta a hintáról, amiben nem is az esés, hanem a rúgás fájt neki. Tisztában vagyok vele, hogy Gergő sem egy ma született bárány, bizony előfordul, hogy ő is ingerkedik a többiekkel. Megbeszéltük vele, hogy látja, milyen rossz ez, és mennyire nem esik jól senkinek, ezért ő se csináljon ilyet senkivel, ha pedig valaki őt bántja, inkább az óvó néninek szóljon, minthogy visszaadja. Főleg az apukák között vannak, akik azt mondják, hogy rendezzék le ezt a gyerekek egymás közt, mert meg kell tanulniuk megvédeni magukat. Ebben van igazság, de egy 5 éves gyerek még nincs tisztában a saját erejével, sem azzal, hogy a tetteinek milyen súlyos következménye lehet. Többször láttam már olyat, hogy a játszótéren a gyerekek megpróbálták egymást lelökni a csúszda tetejéről. Ez szerintem nem olyan dolog, amit rájuk lehet hagyni, főként, hogy sajnos nem egy olyan esetről tudok, amikor egy gyermek a játszótéren szerzett életre szóló, súlyos sérülést, ill. sajnos tudok ennél rosszabb esetről is.
      Péntek reggel egy megbeszélésre kellett mennem, ezért Kata kitett engem és a gyerekeket az iskola előtt, bevittem őket a termekbe, aztán átsétáltam a megbeszélés helyszínére. Itt vártam még kb. fél órát, ráadásul gyakorlatilag eredménytelenül, de sebaj, legalább ma is történt valami. Gondoltam, hazamegyek busszal, de mióta nem dolgozom, nem veszek bérletet, tehát elindultam buszjegyet venni. 20-30 üzlet előtt mentem el, ezekből egyben árultak buszjegyet is, de épp kifogytak belőle. Végül azon kaptam magam, hogy olyan messzire elgyalogoltam buszjegyért, hogy onnan akár haza is gyalogolhatok. Ezt is tettem. Igaz, hogy ha pár forintot hozzáteszek, a buszvezetőnél is vehettem volna jegyet, de az embernek legyenek elvei, és a mozgás sem árt néha. Szerencsére délelőtt szép, sétához való idő volt. Estére viszont úgy lehűlt a levegő, hogy – fűtésünk nem lévén – életemben először pulóverben kellett aludnom.
      Szombaton sokáig hagytuk Katát aludni. Kellett már neki nagyon a pihenés, mert vizsgaidőszak ide vagy oda, az ember nem terhelheti végsőkig sem a testét, sem az agyát. Reggelire sütöttem bundás kenyeret a gyerekeknek, amihez friss kerti zöldségeket ettünk nagypapáék kertjéből, ráadásul olyanokat, amiket mi ültettünk el. Gábrisnak annyira ízlett a kenyér, hogy egy teljes szeletet a szájába gyömöszölt, aztán nem bírta megrágni, úgy kellett kipiszkálnom.
      Reggeli után felmostam a konyhát, közben a gyerekek elpakolták a szobában a játékokat, és kiporszívóztak, majd kérés nélkül tisztára törölték a konyhaasztalt, és a konyhabútorokat. Szép munkát végeztek. Kata is nagyon örült neki, mikor felébredt. Ebédre kínai kaját ettünk. Vettünk hozzá pálcikákat, és egész hamar ráéreztünk, hogyan kell használni őket. Még Gergőnek is sikerült ügyesen az ujjaira fektetni őket, és felcsipegetni a rizset, és a húst.
      Este Kata átment misére és a bérmálásra a templomba. Én otthon maradtam a gyerekekkel, mert ők már fáradtak voltak, de így is tartogattak egy szép meglepetést mára. Segítség nélkül megfürödtek, megszárítkoztak, és felvették a pizsamájukat. Természetesen Gábrisnak azért kellett némi segítség, de jó volt látni, hogy Vera és Gergő milyen ügyesen elkészül magától.
      A vasárnapunk ismét azzal telt, hogy hagytuk Katát tanulni. A vasárnapi misére egyedül vittem a három gyerkőcöt. Szerencsére nem volt velük baj, még Gábris is csendben végighallgatta a misét, igaz, közben elmajszolt egy pár pogácsát, talán morzsált is egy kicsit, de egy rossz szavam sem lehetett rá, és a testvéreire sem. Egy kedves barátunk is jött ma misére, aki nemrég ünnepelte a névnapját. a gyerekek készítettek neki egy-egy rajzot ajándékba. Gergő a legújabb óvodai játékőrületet rajzolta le, amihez kellett némi magyarázatot fűznie, mert ezt sokan nem ismerték. Gábris is rajzolt néhány vonalat nagy műgonddal.
      Két barátnőnk: Anita és Judit, akik mellesleg testvérek, egy napon szültek, és ma hozták el elsőnek a babáikat a templomba, úgyhogy telefonáltam Katának, hogy szaladjon át megnézni őket. Ennyi időre szüneteltette is a tanulást.
      Délben a szüleimtől kaptunk ebédet, amit a nővérem el is hozott nekünk. Szabadkoztam, hogy összeütöttem volna valamit, de azért jól esett. A délután nagy részét a játszótéren töltöttük. Este a gyerekekről annyi homokot mostunk le, hogy majd eldugította a kádat. Jól kifáradva bújtak ágyba. Nem sokkal később belestünk rájuk, mert Gábris új szokása, hogy a takaróját a fejére tekeri. Most is így aludt. Az egész teste szabadon volt, a feje pedig jól bebugyolálva. Természetesen levettem róla, hogy kapjon levegőt. 

2012. május 15., kedd

Eseménydús hétvége


2012-05-12 Ovifoci
      Meglehetősen mozgalmas hétvégénk volt. sokan írják a közösségi oldalakon szabadidejükben, hogy mennyire unatkoznak. Én idejét sem tudom, hogy mikor unatkoztam utoljára. Nem is értem, hogy képes valaki erre a XXI. században, hiszen ha nincs munka, bármikor elérhető egy film, vagy könyv, akár az Interneten is. Nekünk arra sincs gondunk, hogy családi programokat szervezzünk, hiszen azok mindig adódnak. Erre a hétvégére például bábszínház jegyeket nyertünk egy tombolán, ill. Gergőt hívta Norbi bácsi a DEAC pályára ovi focira. Mindemellett Katának egész hétvégén intenzíven kellett tanulnia a hétfői vizsgájára, így ő, amikor tehette, kiment az egyetemre tanulni, vagy félrehúzódott valami csendes helyre. Szombat délelőtt is az egyetemen volt, amikor felöltöztettem a gyerekeket és átsétáltunk velük a fodrászhoz. Az én hajam is lobonc volt már, Vera meg alig látott a szemébe lógó hajtincsektől. Hétköznap sosem volt időnk fodrászhoz menni. Gondoltam, a szombat délelőtt kihagyhatatlan alkalom. A fodrászatban mindenki elcsendesedett, amikor beállítottam három gyerekkel. A fodrásznő ijedten nézett ránk, de kissé megenyhült, amikor mondtam, hogy csak kettőnket kellene megnyírni, és csak Vera haja sürgős, én visszajöhetek máskor, ha sok a Vendég. Szerencsére nem volt túl sok. Vera haján csak néhány vágást kellett ejteni, hiszen növesztjük neki, csak a végét kellett levágni, hogy ne legyen töredezett, és a frufruját megigazítani. Az én hajamon sem volt sok munka, csak annyit mondtam a hölgynek, hogy nyírja rövidre, mert két hónapig megint nem jövök. Nem is ez volt a dolog pikantériája, hanem az, hogy ki vigyáz Gábrisra, amíg én hajban megrövidülök. Végül Vera remekül megoldotta ezt a feladatot. Kicsit azért távirányítottam, hogy merre terelje Gábrist, nehogy megszerezzen pár izgalmas fodrászati kelléket. Amikor én is készen lettem, Gergő hozta a lapátot, Vera a seprűt, és felseperték a levágott hajat, majd kidobták a kukába. A fodrász néni nagyon megdicsérte őket. Mondta, hogy vannak olyan gyerekek, akik szétszedik a fél üzletet és a szülők nem szólnak rájuk.
      Szép idő volt, ezért a fodrászat után elmentünk bevásárolni. Konkrét tervünk annyi volt, hogy tejet veszünk és egy kis banánt, mert azt Gábris mindig örömmel elmajszolja, és néha ki lehet fogni olcsón olyan banánt, ami másnapra megbarnulna. Nálunk meg úgysem éli meg a másnapot. Végül teljesen tele lett a kosarunk, sőt, még a babakocsiba is pakoltunk. Vettünk tojást, üdítőt, néhány akciós finomságot, folyékony szappant, meg mindenfélét, ami elfogyott otthonról, aztán siettünk haza, mert eszünkbe jutott, hogy édesanyámék azt ígérték, küldenek át mára ebédet. Mivel lassan dél felé járt az idő, nem szerettük volna, ha bezárt ajtót találnak otthon. Valóban, nem sokkal azután, hogy hazaértünk, megérkezett édesapám egy kosár étellel. Töltött paprikát hozott, húslevest és epret. Kata még mindig az egyetemen volt, ezért megterítettünk a gyerekekkel és megebédeltünk. Az eperhez a tejszínhabot ők verték fel. Gondoltam, hadd próbálják meg a hagyományos módon, és adtam nekik egy kézi habverőt. Nagyon élvezték. A hab persze nem lett tökéletes, de az eperre éppen megfelelt, főként egy kis porcukorral meghintve.
      Kata délután jött haza. Gyorsan bekapott pár falatot, átöltöztünk, és Kata kivitt minket autóval a DEAC pályára. Debrecen legtöbb óvodájából voltak ott gyerekek, több korcsoportban mérkőztek egymás ellen. A műfüves pályára a szülők nem mehettek be, kívülről próbáltuk figyelni az eseményeket, több-kevesebb sikerrel. A pályát ugyanis kis részekre osztották fel, és minden részen más volt a feladat. Volt, ahol kapura kellett rúgni a labdát, volt, ahol pattogtatni kellett, vagy éppen kúszni-mászni. Volt, amikor nem is láttuk, hogy hol van éppen Gergő, de amikor láttuk, akkor egészen meglepett minket, mennyire fegyelmezetten, ügyesen csinálja a feladatokat. Az ő óvodájukból Norbi bácsi, a fociedző és Gergő óvó nénije kísérte a csapatot. Az óvó néni még egy puszit is adott Gergőnek a szép teljesítményért, a pontozó pedig kezet fogott vele. Kapott egy ovifoci feliratú sárga focilabdát is, amit egyébként minden résztvevőnek adtak, de nagyon örült neki. Hiába volt a pálya füves, körülötte szürke, löszös talaj volt, amit a gyerekek homoknak néztek, vagy más okból, de előszeretettel turkáltak benne, úgyhogy a talpuktól a fejük búbjáig porosak voltak mindhárman. Egy ismerősömnek meg is jegyeztem, hogy olyan érzésem van, mintha a kameruni válogatottat vinném haza. Még szerettünk volna valahová beülni vacsorázni de ilyen állapotban nem mehettünk. Amikor egy gyorsbüfénél ennivalót akartunk venni, akkor pillanatok alatt feltámadt a szél, és viharfelhők gyűltek az égre. Szombaton 34 fokot mutatott az autónk hőmérője, másnap pedig 7,5 fokot. A hétvégi vásárt is elmosta az eső. Azért, amikor a gyerekek már fedett helyen voltak, mégis vettünk pár kebabot, amiből remekül megvacsoráztunk.

2012-05-13 Bábszínház
      Vasárnap reggel a nővérem jött értünk kis fehér autójával. Hozta a lányát is. Két gyerekülést már bekészített az autóba, egy magasítót még gyorsan belöktünk Verának, mindezt zuhogó esőben. Így indultunk a bábszínházba. Kata átment a reggeli misére Gábrissal, aztán készült a hétfői vizsgájára. Kicsit ázottan érkeztünk a színházba. A mi szervezetünket is megviselte, hogy szombat délután még ujjatlan pólóban izzadtunk a DEAC pályán, vasárnap reggelre pedig esőt kaptunk a nyakunkba, és több, mint 20 fokos lehűlést. Még pulóverben és kabátban is fáztunk. Ennek ellenére érdemes volt kimozdulni. Mátyás király és a kolozsvári bíró történetét néztük meg egy nagyváradi társulat előadásában. Mindannyian élveztük, bár a gyerekek sok dolgot nem értettek. Kicsit idősebb korban jobban értékelték volna a társulat ötletes megoldásait.
      Hazafelé cseréltünk pár pletykát a nővéremmel. Némelyik – amit rólam terjesztettek és a fülembe jutott -, elég fájdalmas volt számomra, de így krisztusi korba lépve, már megtanultam, hogy nem kell az ilyen dolgoknak nagy feneket keríteni. Az emberek szeretnek beszélgetni egymással, ami jó dolog, de ha nincs téma, találnak ki valamit. Ez meg kreatív dolog. Hogy mindezt más rovására teszik? Istenem, valami hibájuk nekik is lehet ennyi jó tulajdonság mellett. Én őszinte szívből kívánom, hogy bocsássa ezt meg nekik a Jóisten. Sok haragosom volt már az életben, és sokszor évekig hordtam magamban dühöt valaki iránt, meg is látszik ennek ma is a nyoma testemben, lelkemben egyaránt. Ma már próbálom megfogadni azt a bölcs bibliai tanácsot, hogy sohase nyugodjon le a nap a haragom felett. Ha valakinek rosszat tettem, igyekszem lefekvés előtt bocsánatot kérni, ha nekem ártott valaki, megbocsájtok. Ha lehet, meg is beszélem vele. Nincs már nekem sem kedvem, sem erőm haragot hordozni, de nem is vetek el dolgokat olyan könnyedén, mint mások. Sokszor látom, milyen könnyedén dobálnak el az emberek dolgokat. Ha nekem van egy férges almám, nem dobom ki, hanem kivágom a férges részt, a többi még teljesen jó. Így van ez egyébként az egyházunk botrányaival is. Akik rajtunk, keresztényeken, katolikusokon köszörülik a nyelvüket, azok nem látják, hogy mennyi jó rész van ebben az almában, és nem értik meg, hogy a férges részt mi magunk szeretnénk legjobban kivágni. Nehéz dolog ez is. Főként, hogy pont azok, akik minket elítélnek, toleránsnak vallják magukat. Én igyekszem valóban nem ítélni, és megtenni azt, ami tőlem telik: a világot annyival jobbá tenni, hogy legalább én úgy élek, ahogy egy jó embernek élnie kellene. Ez sem sikerül sajnos, de most ez a legfontosabb feladatom. Ha ez sikerül, akkor majd talán kioktathatok másokat.
      A bábszínház után még át szerettem volna sétálni a gyerekekkel misére, de fáradtak voltak, az eső pedig még mindig esett, ezért ők inkább otthon pihentek, én pedig este elbuszoztam a székesegyházba misére. Jó volt egy kicsit oda is elmenni, mert sok ismerőssel találkoztam, akiket régen nem láttam.

2012-05-14 Vizsganap
      Gábris már végképp nem szopizik. Odaadtuk a szoptatós párnát egy barátnőnknek ajándékba. Ő pár napja szült, így nagy hasznát veszi.
      Gábris pár új szokása és tudománya: Nagyon jó étvágyú, de kicsit válogatós. Ha kiszemel magának egy ételt, amit a polcon, hűtőben, vagy mások tányérján meglát, képes krokodilkönnyeket hullajtani, amíg meg nem kapja, hiába van előtte éppen valamelyik kedvenc étele. Már mondja, hogy apa, de nem teljesen tudatosan. Ha kérem, hogy mondja, akkor elismétli. Nagyon szeret harisnyákkal, zoknikkal és cipőkkel játszani. Ezekkel beszél is közben. Vera egyik reggel olyat játszott, hogy elvarázsolta Gábrist, hogy tudjon cipőül. Gábris ezután magára mutatott két kézzel, és felkiáltott, hogy „Huuueeő”. Nem tudjuk, hogy mit jelent ez cipőül, de a cipők nem reagáltak semmit.
      Kata ma a vizsgája miatt nem ment dolgozni. Összesen hárman vizsgáztak ma, ebből egy megbukott, egy pedig kettest kapott, tehát nehéz vizsga volt. Kata reggel nagyon idegesen készülődött. Mindig nyugodt, de az elmúlt hetek az ő idegeit is felőrölték. Tréfásan megjegyeztem neki, mikor izgult, hogy megbukik, hogy ha négyest, vagy ötöst kap, én istenbizony megverem. Pár óra múlva felhívott, hogy ne verjem meg nagyon. Nem vertem, inkább csapra vertünk egy üveg szénsavas kátrányt, vagy kólát, vagy mifenét, és megünnepeltük. Közben hívott a bölcsődevezető abból a bölcsődéből, ahová Gábrist szeretnénk majd járatni. Pár adat hiányzott a jelentkezésünkből. A helyzetünk elég kacifántos volt, ezért bementünk személyesen a bölcsődébe pótolni. Sajnos egyáltalán nem kecsegtettek minket jó hírekkel. Nem biztos, hogy lesz hely Gábrisnak, de majd ezt a problémát is megoldjuk.
      Este Katának még volt egy órája az egyetemen, Verának pedig hegedű próbája és szolfézs órája. Úgy oldottuk meg, hogy Kata kitett minket a zeneiskolában, és a család férfi és férfinövendék tagjai megvárták a zeneiskolában Verát, Kata pedig addig elment az egyetemre autóval. A mi családunkban ő vezet, de nem érzem, hogy ettől én kevésbé lennék férfi. A XXI. század nem a sztereotípiák korszaka, remélem. Jogosítványom persze nekem is van, a kis Suzukinkat mertem is vezetni, de amikor Gábris megszületett, nagyobb autót kellett vennünk, amibe befér három gyerekülés, és az új autót én közel két év alatt sem szoktam meg.
      Amíg Verára várakoztunk, Gábris pelenkája átázott, és kicsit nedves lett a nadrágja is. Mindig szoktunk magunkkal cipelni egy pelenkázó táskát, amiben van tartalék pelenka és váltó ruha, de sosincs rá szükségünk. Most otthon hagytuk… Nagy baj így sem történt, de kellemetlen volt azért.
      Egy fiatal anyuka is a gyermekére várakozott a zeneiskolában. Hetente látom, mennyi erőfeszítést tesz a fia neveléséért, de a srác meglehetősen ellenálló. Megnyugtattam, hogy az erőfeszítéseinek biztosan lesz értelme. Ha vannak is dacos időszakok, azok elmúlnak. Ma a srácnak épp előttünk esett ki egy lötyögős foga. Vera is a fogváltás időszakában van, ezért az anyuka kérő tekintettel nézett rám, hogy mondjam, hogy mi is hiszünk a fogtündérben. Én irtó rosszul tudok hazudni, ezért az igazat mondtam: mi más vallásúak vagyunk. Ezzel végül is nem hazudtoltam meg az anyukát, és ezért hálás volt. Lecsapott a mondatomra, és magyarázta a fiának, hogy igen, vannak más vallásúak is, de… Később beszéltünk róla, hogy én igyekszem mindig azt mondani a gyermekeimnek, amit igaznak hiszek. Így is van misztérium bőven az életükben, hiszen mi hiszünk az angyalokban, Jézuskában és a szentekben, köztük Szent Miklósban is, aki valóban létező személy volt, és a katolikus egyház kanonizált szentje, ha később össze is mosták az alakját a télapóéval. Így felsorolva talán mesejellegűnek tűnik mindez, de jó úgy élni az életet, hogy az ember valóban hiszi, hogy egy angyal csak őrá vigyáz, és fent a szentek sokasága imádkozik érte. Igen, bizony, mi sosem vagyunk egyedül.
      Anya kicsit késett, mert elhúzódott az órája az egyetemen, ezért a hegedű óra után átmentünk a gyerekekkel a közeli bevásárló központba játszani. Este szerettünk volna valahová elmenni, megünnepelni a sikeres vizsgát, de Gábris átázott pelenkája miatt nem tudtunk, inkább telefonon rendeltünk pizzát. Ahogy hazaértünk, a kocsiból megláttuk Vera és Gergő régi barátját, Irénke nénit, aki korábban védőnő volt, de már nyugdíjba ment. Odaszaladtunk hozzá, Kata pedig felvitte Gábrist átöltöztetni. Épp Irénke nénivel beszélgettünk, amikor Kata telefonált, hogy meghozták a pizzát, de nincs nála pénz. Hazaszaladtunk a gyerekekkel, merthogy az én pénzem meg a táskámban volt, a táskám pedig a kocsi csomagtartójában, a kocsi kulcs pedig Katánál. Otthon átadtam a gyerekeket Katának, a pizzafutárt pedig megkértem, hogy kísérjen le a kocsihoz. Ott végre, sűrű bocsánatkérés közepette ki tudtam fizetni. Hozzátettem kárpótlásul eddigi életem egyik legnagyobb borravalóját. Azért ebből sem fog villát venni a Rózsadombon, de talán nem haraggal ment el.
      Amikor a gyerekek lefeküdtek, Kata elkezdett készülni az újabb vizsgáira, ill. a másnapi óráira. Nagyon várjuk már mindannyian, hogy véget érjen a tanév.

2012. május 11., péntek

Egyetlen és legkedvesebb anyósom válasza a mai bejegyzésemre:



Szia,
inkább így reagálok, bár talán a blogon jobb lenne - mást is érdekelhet... (Ha gondolod, tedd ki oda.)
Több szempontból is elgondolkoztató dolgokat írtál (én nem mondanám érzelmesnek). Az pl., hogy Téged az emberi szervezet működése,  s az orvosi informatika érdekel, kicsit meglepett. Én inkább úgy láttam, mindig az épp aktuális egészségügyi problémáknak nézel utána - inkább praktikus szempontból. Gondolkodtál-e már rajta, mit tudsz ezzel az érdeklődéssel kezdeni? (NEM megélhetési szempontból!) 
Az, amit festő kollégádról, Trón Árpádról írtál, főleg amikor szétosztogatta a festményeit, engem borzasztóan emlékeztet Zorba (vagy inkább Zorbász) viselkedésére. ("Istenem, milyen gyönyörű összeomlás!...") Az a bizonyos nagyobb darab szabadság, ami a művészeknek (vagy művész módra élőknek), szerinted is természetes, ne feledjük, mindig csak a TÖBBIEK ROVÁSÁRA lehetséges - leginkább azokat nyomorítják meg - valljuk be -, akik a közvetlen környezetükben élnek. S ez azért mégsem jó így. Akkor inkább a Berzsenyik és Aranyok, még ha nem korszerűek is. 
Hogy mi lesz a gyermekeidből, lehet róla elmélkedni, lehet ezt is, azt is elképzelni, ám ez rengeteg dolgon múlik. Már az a tény, hogy igyekszel mindenféle lehetőséget megmutatni nekik, így is, úgy is befolyásolja őket. De még inkább azok a személyek, akik egy-egy dolgot tanítanak nekik. Első számú példa azonban a szülő, ezt jól mutatja a gráfelmélet megoldása is. (Nekem gyakran megfordul a fejemben, hogy ha mi Béla bátyáddal nem lettünk volna olyan szenvedélyesen és egyértelműen tanárok,  lehet, hogy legalább valamelyik gyerekünk más pályát választ....) 
A szabadság egyébként akkor igazi, ha "ki kell harcolni"; emlékezz, Bélának gyakran az volt a pedagógiája, hogy "eltiltja" valamely számunkra kívánatos dologtól a gyerekeket, s ez olykor be is vált. 
Sajnos, a valóság olykor sokkal prózaibb, de így is lehet boldogság forrása, míg a látványos gesztusok nem biztos, hogy boldogítanak. 
Ami a Magad helyét illeti a világban, lehet azt halálunkig keresni, de azért jobb előbb megtalálni:)
Egyelőre ennyi, mert ez azért mégsem beszélgetés, nem tudom közben mit mondanál.
Minden jót!
M.

2012-05-11 Gráfok, szellemek, szabadság




      Csütörtök este Kata gráfelmélet dolgozatot állított össze a tizenegyedikes diákoknak. Vera érdeklődve olvasgatta a feladatlapot, rajzolgatott valamit egy papírra, majd közölte, hogy 20 lesz a végeredmény. Kata rám nézett és elbizonytalanodva kérdezte: „Akkor tegyek a dogába nehezebb feladatokat?” Nekem is kellett egy kis idő, hogy magamhoz térjek, aztán felhívtam édesapámat és elújságoltam neki is a hírt. Ő csak nevetett rajta, mondván, hogy őket is mindig azzal cukkolta a matektanáruk középiskolában, hogy hazafelé menet a kicsik kiabálták a megoldásokat az óvodából, maguk meg nem tudják.
      Nem tudom, hogy mi lesz Verából, ha felnő, de nagyon ügyes rajzban is, jó a technikai érzéke, de emellett gyönyörű az énekhangja, jó színész, tehetségesen hegedül. Mindezt nem csak az én szörnyen elfogult apai szívem mondja, hanem mások is így gondolják, amit több oklevél is bizonyít. Kicsit félek attól, hogy annyira sokrétű az érdeklődése, hogy később szétforgácsolja majd magát. Gergőnél egyszerűbbnek látszik a helyzet. Neki remek műszaki érzéke és kézügyessége van, és nagyon ügyes matekfeladatokban és logikai játékokban. Ő szerelő szeretne lenni, de ha így folytatja, lehet belőle nagyon jó mérnök is, meg persze akármi. Én még 33 évesen sem tudom, hogy mi szeretnék lenni valójában. Szeretek emberekkel foglalkozni, nagyon érdekel az egészségügy, ill. az emberi test működése, e téren különösen az, hogy hogyan kapcsolható össze eredeti végzettségemmel, hiszen az első szakdolgozatomat orvosi informatikából írtam. Gyermekkoromban pedig mindenképp író vagy költő akartam lenni. Úgy látszik, hiába van már három gyermekem és több, mint tíz ledolgozott évem, engem is megfertőzött a Pán Péter generáció betegsége. Az is igaz, hogy az én tanulmányaim során mindig az helyeződött előtérbe, hogy miből lehet megélni. Azt senki soha nem kérdezte meg, hogy mi érdekel. Remélem, hogy mi nem követjük el ezt a hibát a gyermekeinknél. Én úgy hiszem, hogy egy éhező művész lehet sokkal boldogabb is, mint egy menő ügyvéd, vagy egy felkapott mérnök. A legfontosabb a kreativitás, az alkotás. Az ember akkor boldog, ha érzi azt, hogy nyomot hagy a Földön. Aki abban sem biztos, hogy a saját munkájának van egy szikrányi értelme, azt hiába fizetik meg ezért a munkáért, nem lesz boldog. Tisztelem és irigylem azokat a művészeket, akik mernek úgy élni, ahogy az érzéseik diktálják. Trón Árpád festőművész kollégám lakása nem sokkal a halála előtt leégett. Több képe tönkrement. Másnap bejött az iskolába és ingyen osztogatta a festményeit. Sokan nem merték elfogadni tőle, hiszen tudták, hogy most szüksége lesz pénzre a felújításhoz, és a festményekből némi pénzre tehetett volna szert, de ő akkor érezte, hogy valami összeomlott, és az összeomlásnak katartikusnak kell lennie, teljesnek. Ha valami veszett, vesszen minden. A festményosztogatással kitombolta magát. Milyen gyönyörű tombolás, és mennyire vágyom arra, hogy ilyet tudjak tenni én is. Nem, én mindig biztonsági játékos voltam, és egy ilyen ember nem lehet költő. A berzsenyik és aranyok ideje lejárt. Nem véletlenül kesereg Lázár Ervinnél Berzsián költő a széles válla és a kipirult arca miatt. Egy művész legyen végtelenül szabad, még a saját életének fenntartása se kösse gúzsba. Igen, ezt irigyeltem Árpádban. Persze lehet, hogy félreértettem az egészet, és az ő lelkében egészen más zajlott le, mint amit én belemagyarázok, de amit én a saját szemszögemből láttam, az nagyszerű volt. Árpád gyorsan ment el ebből a világból. Egy hirtelen roham végzett vele, mert az ilyen emberek nem lehetnek kórházi ágyhoz kötve, egy ilyen ember nem agonizálhat. Egy ilyen emberre nem adhatnak csíkos pizsamát, nem nyúlhat remegő kézzel a gyógyszeres nővér felé. Jött a kaszás és lekaszálta. A tantestület az év végi záró értekezleten unottan, mégis a bizalmatlan jövő miatt kissé feszengve hallgatta a beszámolókat. Egy kolléganő kiemelte Árpit. Ajánlotta, hogy a kollégák is járjanak hozzá rajztanfolyamra, mert sokat segít kiégés ellen. Körbenéztünk, hogy mégis hol van az emlegetett személy. Nem volt jelen, de senki nem vette tőle zokon. Hogyan ülhetne egy több órás velejéig monoton értekezletet végig egy festőművész? Az értekezlet végén az igazgató úr bejelentette, hogy Trón Árpád azért nincs jelen, mert tegnap elhunyt. Rövid bejelentés volt, de mindenki emlékszik rá. Így kellett lennie, hiszen így is élt. Nem, én nem bánnám, ha a gyerekeimből művész lenne. Sosem fogom őket arra kényszeríteni, hogy megéljenek, de kérem őket, hogy ÉLJENEK. Úgy igazán… szabadon.
      Gábrist ma bevittük Kata munkahelyére is és az enyémre is, mert igazolásokat kellett kérnünk, hogy később beírathassuk bölcsődébe. Mindenkit lenyűgözött az ügyességével és a kedvességével. Járkált, vidámkodott, és ennek az emberek örültek. Ha egy felnőtt járkál és vidámkodik, akkor azt hiszik, hogy bolond. A bolondok boldogak, mint Gábris mostanában. Egyébként érdekes módon egyre gyakrabban van, hogy már nem kéri a reggeli és az esti szoptatást. Egyik gyerekünket sem szoktattuk le az anyatejről. Mindegyiknél volt egy pillanat, amikor maguktól jelezték, hogy köszönöm, elég volt. Lám, ezt is megoldja a természet. A Természet, vagy az emberi természet, vagy az Isteni természet. Nem tudom, de azt igen, hogy egyszerűbb ráhagyatkozni, és célravezetőbb is, mint az okos emberek vaskos könyveiben lévő egymásnak ellentmondó tanácsokat elfogadni. Mert az a valami, amit természetnek hívok, és nem is igazán tudom, hogy mi az, tudja azt, amit a vaskos könyvek okos írói nem tudtak. Azt, hogy az én gyermekem egyedi, megismételhetetlen, nem mérhető és nem leírható. 

2012. május 8., kedd

2012-05-08 Egy nagyon hideg nap



      Nagy örömmel pakoltam be a szekrénybe a gyerekek kabátjait, mondván, hogy legközelebb ősszel lesz rájuk szükség. A hosszú ujjú pólóikat és nadrágjaikat betettem hátulra, és elővettem a szoknyákat, rövid ujjú pólókat és a rövid nadrágokat. Ma túrhattam fel a szekrény hátulját, mert a nemrégiben megdőlt melegrekord után ma erős lehűlés és eső volt. Az autó hőmérője 9 fokot mutatott reggel, míg pár napja 30 fok felett volt a hőmérő. A TV bemondta, hogy a szívbetegek és a magas vérnyomásúak vigyázzanak magukra. Nem tudom, hogy ezt hogy gondolják. Zárkózzanak be a lakásukba, amit mindig tartsanak 23 fokon?
      Azért a nap végére jutott némi melegség, ha nem is fokokban mérhető, de szívbéli. Vera kapott tortát az iskolában, mert az egyik osztálytársának születésnapja volt. Nem ette meg az egészet, hanem becsomagolta és elhozta Gergőnek, Gergő pedig elhozta Verának a fociedzésen kapott szőlőcukrot. Este ezzel lepték meg egymást. Engem is megkínáltak és Katát is.
      Gábris is szépen fejlődik. Már pillanatok alatt felmászik az ágyra. Járni magabiztosan tud. Igaz, gyakran elesik, de azért magabiztos. Új szokása, hogy alvásidőben kidobál mindent az ágyából, többek közt a saját harisnyáját is. Ma éppen a fal és a rácsos ágy közé szorult, egy csirkegrillező nyárssal halásztam ki, mármint a harisnyát. 

2012. május 7., hétfő

Anyák, mamák, dédik és egyebek


2012-05-03 Zeneiskola
      Megegyeztünk Katával, hogy ma én megyek a gyerekekért, mert neki időpontja volt az orvosához. Kirakott a sulinál. Az volt a tervünk, hogy én összeszedem a gyerekeket és átgyalogolunk a zeneiskolába szolfézs és hegedű órára.
      Az iskolában még várakoznom kellett kicsit, mert a gyerekek épp uzsonnáztak. Addig megkerestem a volt diákjaim tablóit, ás beszéltem néhány régi kollégámmal. Gergőt tudtam először elhozni. A két térdén horzsolás éktelenkedett. Azt mesélte, hogy az óvó néni bekente neki krémmel. Verával a folyosón futottam össze. Az osztályát a tanító néni kísérte az ebédlőbe, de Verát nem találtam az osztályban. Később érte utol a többieket, és bőgött, mint a záporeső. Elég nehezen tudtam kiszedni belőle, hogy az a baja, hogy nem lett készen a feladatával órán, és a tanító néni azt mondta, hogy aki nem lesz készen, az fekete pontot kap. Próbáltam vigasztalni, de amikor észrevette a tanító néni, hogy mennyire a lelkére veszi, ő is mondta, hogy nincs semmi vész, megnézi, hogy meddig jutott el Vera. Így kissé nyugodtabban tudott uzsonnázni. Addig Gergővel és Gábrissal megvártuk az előtérben. Az eső viszont cseperegni kezdett. Attól féltem, hogy épp a zeneiskolába vezető úton kap el minket egy zápor. A gyerkőcöket pedig csak nem hagyhatom vizes ruhában. Szerencsére Kata hamar végzett az orvosnál és átvitt minket autóval a zeneiskolába, ahol újabb meglepetés ért. Egy kislány odajött hozzám, hogy szóljon, Vera mindig el szokta venni a radírját szolfézson. Megkérdeztem Verát, hogy ez igaz-e. Egy darabig szótlanul állt, de aztán bevallotta, hogy igaz. Nem tudta megmondani, hogy miért csinálja, hiszen neki is van radírja. Nagyon elszomorított a dolog, de Vera megígérte, hogy többé nem csinál ilyet, és tudom, hogy betartja a szavát.
      Nem volt tehát fényes ez a napunk sem, de a végén valamelyest javított rajta, hogy a hegedűtanárnő sugárzó arccal, őszintén és lelkesen dicsérte Verát.
      Hat órakor végeztünk a zeneiskolában. Vettünk egy kifőzdében kínai kaját, hazamentünk, megvacsoráztunk, Vera megírta a leckéjét, és elsuhant az idő. Megint elég későn feküdtek le a gyerekek. Vera lefekvés előtt még bevallotta, hogy levontak ma tőle egy magatartás almát, mert feldühítette a padtársa, és a mappájával az asztalra csapott. Ez sem volt éppen felemelő hír, de valamelyest mégis érthető. Vera új padtársára már sok panasz volt. Mások mellől is azért ültették el, mert zavarta őket, sőt, egyszer már Vera mellől is elültették. mondtam Verának, hogy egyszerűen ne foglalkozzon a padtársával, akkor nem fogja őt piszkálni. Édesanyám szerint nem szabad ezt hagynom, hanem szólnom kell, hogy ültessék el Vera mellől, de én úgy gondolom, hogy később is lesznek konfliktusai az életben, és jobbat teszünk vele, ha megtanítjuk rá, hogyan oldja meg azokat.

2012-05-04 Gergő a nap hőse
      7:25-kor Gergő ébresztette a családot. Mivel Verának 7:40-re az iskolában kellett lennie, gyorsan rádobtunk valami ruhafélét, és Kata beviharzott Vele az iskolába. Addig mi elkészültünk Gergővel, megreggeliztünk, főztem neki és Gábrisnak virslit. Előkészítettük Gergő ünneplő ruháját is, mert este anyák napi műsort adtak és kérték az óvónők, hogy vigyünk be reggel ünneplőt. Gergőért hazajött Kata és külön bevitte az óvodába. Ő így kicsit későn ért be, de az óvodában ez még nem akkora probléma, és a család többi tagját ő mentette meg az elkéséstől. Este pedig ügyesen, hangosan, érthetően mondta a verset az anyák napi programon. Egészen meglepő volt, mert ez volt az első igazi önálló szereplése, és egy cseppet sem izgult, pedig ő mindig visszahúzódóbb volt, mint Vera.
2012-05-05 Diakónus szentelés
      Szombat délelőtt egy barátunkat diakónussá szentelték Békéscsabán. Minket is hívott az eseményre, és szerettünk volna elmenni, de Kata épp német cserediákoknak mutatta be Hortobágyot. A klasszikus vicc Hortobágyról, amikor a turistákat kérdezik, hogy „Na látja, hogy nem látja.” Nem fedi teljesen a valóságot. A német diákok kísérőtanára lelkes biológus volt, és örömmel kutatta Hortobágy madárvilágát. Azt mesélte, hogy az ő vidékükön gólyák sem élnek. Kata magával vitte Verát is. Ő nagyon összebarátkozott a német tanár bácsival. Meg is tanulta tőle, hogy van a gólya németül, bár Vera szájából a Storch inkább tüsszentésnek hallatszott.
      Amíg Katáék Hortobágyon voltak, mi itthon játszottunk a fiúkkal. Gábris tökélyre fejlesztette a mászó tudományát és most először sikerült felmásznia az ágyunkra. Ezt a délelőtt folyamán többször megismételte, hogy jól be legyen gyakorolva. Később Gergő ágyára is felmászott. Ezentúl még jobban kell rá figyelnünk, hogy le ne essen valahonnan.
      Katáék kora délután értek haza. Megebédeltünk és átmentünk a templomba. Az esti misére a frissen szentelt diakónus barátunk is hazaért, sőt, ő tartott a mise előtt ájtatosságot. Mindenképpen részt szerettünk volna venni mi is. El is mentünk az egész családdal, de a gyerekek fáradtak voltak már a hosszú szertartáshoz, ezért elég korán kivittem őket a szabadba, hadd hangoskodjanak és játszanak.
      Este édesanyámmal beszéltem telefonon. Megdöbbentett, amit mondott. Dédimama panaszkodott ránk, hogy Gábris elcsavargatta a szekrényén a gombokat, meg hogy nagybátyámék nem tudták elvinni a temetőbe, mert mi felmentünk hozzájuk látogatóba. Tényleg egyedül van otthon egész nap, és azt gondoltam, hogy örül, ha időnként felviszem hozzá a dédunokáit. Eléggé fájdalmasan érintett ez a hozzáállás, de végül megbékéltem, hiszen dédimama meglehetősen öreg már és durva dolgokat átélt életében, többek közt egy világháborút. Megengedhet magának néhány rigolyát.

2012-05-06 Anyák napja
      Anyák napja tiszteletére délelőtt a templomban Vera és Gergő is szavalt verset. Gergő magabiztosan elmondta azt a verset, amit az óvodai ünnepségen is. Vera villámgyorsan tanult be egy hosszabb verset, emiatt némiképp bizonytalan volt, de ezt csak a figyelmesebbek vették észre rajta. Ügyes volt ő is, ráadásul felvette a koszorús lány ruháját, így még az utcán is többen megállították, hogy gyönyörködjenek benne.
      Zsuzsa mama is igyekezett eljönni a műsorra, de gyalog indult el, és későn ért a templomba, ezért az ő kedvéért újra elszavalták a gyerekek a verseket. Édesanyám, azaz Zsuzsa mama, ahogy a gyerekeim miatt mostanában én is hívom, azt mondta, még átgyalogol dédi mamához, hogy felköszöntse őt is. Elkísértük a gyerekekkel. Vettünk út közben virágot. Hogy ne dúljuk fel a lakását, most megálltunk az ajtóban és ott énekeltek és szavaltak neki a gyerekek. Még a szomszédok is kijöttek megcsodálni őket.
      Ebéd után egy kényelmesebb ruhában átvittem a gyerekeket a játszótérre, hogy Kata tudjon tanulni. Itt voltunk egészen estig. Nem is volt semmi baj indulásig. Szóltam a gyerekeknek, hogy pakolják össze a homokozó játékokat és indulunk. A következő negyed órában ezt a felszólítást még többször elismételtem, de a gyerekek nem jöttek, sőt, Gergő összerombolta egy kislány várát, aki emiatt nagyon sírt. Összeszidtam Gergőt, és ismét kértem, hogy jöjjenek. Megint nem jöttek, ehelyett Gergő egy vödör homokot borított a síró kislányra. Mondtam neki, hogy azonnal kérjen bocsánatot. Gergő oda is ment, de a kislány lehülyézte, Gergő pedig bocsánatkérés helyett ráordított, hogy ő nem hülye. Nagyon kellemetlen volt a szituáció. Több szülő is volt a játszótéren, és nemigen látták még a gyerekeimet így viselkedni. Hazafelé nem épp kedves szavakkal próbáltam Gergő eszét helyre tenni, de mondtam nekik, hogy anyát ne zavarjuk most ezzel a történettel, mert amúgy is ideges a vizsgái miatt. Inkább bementünk a boltba, és vettünk Katának egy kis meglepetést anyák napjára. Megbeszéltük a gyerekekkel, hogy otthon együtt adják majd át neki. Innentől hazafelé olyanok voltak, mint a kisangyalok, és Katát is úgy köszöntötték fel. Akkor vesztettem el ismét a türelmem, amikor vacsoránál megkértem Gergőt, hogy vegye fel a földről a leesett fahéjas zacskót. Ő fel is vette, de csuklóig beledugta az öklét a zacskóba, amitől ő csurom fahéj lett, a fahéj pedig kiszóródott. Ekkor megint elég durván kiabáltam vele.
      Este, fürdés után leültünk, és megbeszéltük a gyerekekkel, hogy sok kicsi bizony sokra megy. Elmondtam nekik, hogy nem voltak nagyon súlyos dolgok, amikért mérges lettem, de olyan ez, mint egy pohár, amibe csepereg a víz, és van egy utolsó csepp, aminél bizony kifolyik, és akkor már semmi nem állíthatja meg. Elmondtam nekik, hogy akkor is szeretem őket, amikor mérges vagyok, és hogy nem szeretek mérges lenni, szégyellem is magam, mikor úgy viselkedek, ezért azt kérem tőlük, hogy ne mérgesítsenek fel. Végül úgy aludtak el, hogy legalább száz puszit kaptam tőlük. 

2012. május 3., csütörtök

2012-05-01 Atyai?



      6:11-kor felébresztettem Katát, és megkérdeztem tőle, hogy mellesleg nem 6:20-kor indul-e a vonata Budapestre. Pillanatok alatt kitisztult a feje, felpattant és magára kapott egy ruhát, miközben azt mondogatta, hogy nem fog odaérni. Ami elég kínos lenne, merthogy másodmagával visz fel egy osztálynyi diákot. Bíztattam, hogy a MÁV-ot ismerve késni fog a vonat. Gyorsan autóba ugrott, és száguldott az állomásra. Én közben életemben először azért imádkoztam, hogy késsen a vonat. Késett. Kata pár perc múlva a vonatról hívott fel. Késett a vonat, de így is épp csak fel tudott rá ugrani. Ezt is megúsztuk. A kocsit viszont az állomás előtt hagyta, és ott nem maradhatott. Én ugye a gyerekekkel együtt nem kutyagolhattam el érte. Édesapámat hívtam fel, hogy ugorjon be a pótkulcsért, és álljon arrébb az autóval. Meg is tette. Szerencsére pár napja épp Kata tett neki hasonló szívességet, ezért most lelkiismeret-furdalás nélkül mertem hozzá fordulni támogatásért.
      Május elsején nincs iskola, a nejemet és néhány nélkülözhetetlen embert leszámítva nem is dolgozik senki, így egész nap itthon voltam a gyerekekkel. Jól éreztük magunkat. Kitakarítottuk a szobákat, a gyerekek elrakták a játékaikat, kiporszívóztunk, Verával megcsináltunk három szorgalmi feladatot, és bepótoltuk a korábban elfelejtett környezet házi feladatot, amiért sajnos fekete pontot kapott Vera. Gergővel volt némi gondom. Jellemző rá, hogy háromszor kell legalább elmondani neki valamit, mire a füle botját mozdítja, és ez egy idő után elég dühítő.
      Délután homokozóban voltunk, nagyon élvezték a gyerekek, főleg Gábris, aki arccal előre belefeküdt a homokba, úgyhogy még a szemhéjáról is homokot törölgettem. Ahogy hazaértünk, bedugtam a három gyereket a fürdőkádba. Gábrist vettem ki először, mert bőgött. Próbáltam szárazra törölni, és öltöztetni. Addig megkértem a nagyokat, hogy mossanak fogat. Próbáltam őket távirányítani, hogy Gergő fogja meg a fogkeféket, Vera pedig nyomja rá a fogkrémet. De Gergő megint megmakacsolta magát. Az egyik fogkefét kidobta a kádból a földre, és nevetett rajta. Kértem, hogy viselkedjen rendesen, mert most nekem Gábrist kell öltöztetnem, és nincs most türelmem ahhoz, hogy az idétlenkedését elviseljem, de Gergő csak nem hagyta abba. Elrángatta a fogkefét, amikor Vera a fogkrémet nyomta volna rá. Közben persze Gábris végig ordított. Eljött egy pont, amikor tényleg elvesztettem a türelmem, és tarkón vágtam Gergőt. Ettől ő is elbőgte magát, ami csak még jobban feldühített, és kiabáltam vele.
      Pedagógus vagyok, tehát nagyon is jól tudom, hogy ez megengedhetetlen dolog, és szégyellem is magam miatta. Este ki is békültünk Gergővel. Elmagyaráztam neki, hogy tudom, hogy nem volt szép, ahogy megbüntettem és nem szeretnék még egyszer ilyet csinálni, de azt kérem, hogy ő is fogadjon szót, és segítsen legalább abban, hogy ha látja, hogy nem tudok minden irányba egyszerre figyelni, akkor okosan elvégzi a feladatát. Gergő megígérte, hogy ezentúl szót fogad, és valóban. Másnap Gergő volt a napos az óvodában és ügyesen végezte a dolgát. Verát is külön megdicsérte a tanító néni, és két almát is kapott a jó magaviseletéért. Este Katával és a gyerekekkel kimentünk az egyetem előtti parkba, sétáltunk a szökőkútnál és a Békás tónál. Vettünk egy árusnál egy hamburgert és két gyrost, mondván, hogy amit hagynak a gyerekek, abból még mi is jól lakunk. Nem így történt. Ezegyszer nagyon jó étvággyal ettek. Az esti fürdésnél Kata valamiért rápirított a gyerekekre. Bementem neki segíteni, mert egyedül nem könnyű feladat három gyereket megmosdatni…