Kata gőzerővel
tanul. Előfordul, hogy hajnalig fent van, úgyhogy mostanában arról szólnak a
napjaink, hogy segítsük őt a tanulásban, és hagyjuk haladni. Ez kicsit a naplóm
rovására is ment, de ennyi áldozatot minimum meg kell hoznom Katáért. Ha túl
lesz az összes vizsgán, biztosan nagy bulit csapunk (értsd: elmegyünk valahová
szórakozni a gyerekekkel), nyáron kipihenjük magunkat, szeptembertől pedig egy
könnyebb tanév kezdődik, amikor Kata már „csak” dolgozik, nem jár egyetemre.
Persze annak idején úgy beszéltük meg, hogy egyszerre nem tanulunk, mert azt
nem bírná ki a család, de most, hogy Kata végez, én lehet, hogy újabb képzésre
iratkozok be. Meglátjuk, hogy mit hoz a jövő. A folyamatos továbbképzés nem úri
passiónk, hanem a munkahelyünk megőrzése miatt kényszerülünk rá. Aki azt
gondolja, hogy valaki tud reáltárgyakat tanítani folyamatos tanulás nélkül, az
nagyon el van tévedve. Ez az informatikára különösen igaz. Én 2003-ban
szereztem az informatikus diplomámat, de abból, amit én valaha megtanultam
informatikából az iskolapadban, mára gyakorlatilag semmi sem igaz, ill. mindaz,
amit tanultam elavult mára. Ha csak a végzésem évét nézzük, ez rögtön
egyértelmű is lesz. Ki használna manapság 9 éves hardvert, vagy 9 éves
programot? Ahogy Besenyő Pista bácsi mondaná: „Igazam van, nem? De.”
Az én memóriám
meglehetősen rozoga, néha még a barátaim türelmét is próbára teszi, de pár
dolgot felírtam érdekességként, ezekből próbálok most meríteni:
Verának a múlt
héten két alkalma is volt megmutatni a hegedű tudását. Kedden az iskolában
hegedült az anyák napi műsorban, szerdán pedig a zeneiskolában játszott el egy
rövid darabot a tanév végi hangversenyen. Mindkettő remekül sikerült, többen
gratulálták neki, köztük olyanok is, akiket akkor láttunk először, tehát
elfogulatlanok voltak.
A csütörtökünk
sírósra sikeredett. Amikor délután Veráért mentem az iskolába, sehol sem
találtam őt, de a barátai már a folyosón mondták nekem, hogy nagyon sír
valamiért. Végül az udvaron találtam meg, és még mindig sírt. Nehezen tudtam
belőle kiszedni, hogy mi baja van. Kiderült, hogy a tanító néni azt mondta neki
az uzsonnánál, hogy maradjon az ebédlőben és fejezze be az evést, mert még
bőséggel maradt a tányérján. Közben a többiek kimentek az udvarra. Vera
megijedt, hogy egyedül maradt. Persze, megértem, hogy egy elsős kislánynak
ijesztő egyedül, de Vera esetében mégis meglepődtem, hiszen sosem kísérjük fel az
osztályteremhez sem, hanem szépen önállóan felmegy és elkészül. Az iskola
épületét úgy ismeri, mint a tenyerét, és van olyan talpraesett, hogy még egy
koncerten is visszatalált hozzánk, amikor elkavarodott. Akkor még csak öt éves
volt, de nem ijedt meg a tömegben, hanem megjegyezte, hogy hányadik sorban ülünk,
és visszajött hozzánk. Gondolom, most csak ilyen napja volt, vagy kitört belőle
a feszültség, esetleg ez volt az utolsó csepp a pohárban. Bizony, az ő élete is
nehéz, de a saját kis harcait neki kell megvívnia, mi nem lehetünk mindig
mellette.
Ezen a napon
Gergő is sírt az óvodában, ő többször elesett, és egy fiú lerúgta a hintáról,
amiben nem is az esés, hanem a rúgás fájt neki. Tisztában vagyok vele, hogy
Gergő sem egy ma született bárány, bizony előfordul, hogy ő is ingerkedik a
többiekkel. Megbeszéltük vele, hogy látja, milyen rossz ez, és mennyire nem
esik jól senkinek, ezért ő se csináljon ilyet senkivel, ha pedig valaki őt
bántja, inkább az óvó néninek szóljon, minthogy visszaadja. Főleg az apukák
között vannak, akik azt mondják, hogy rendezzék le ezt a gyerekek egymás közt,
mert meg kell tanulniuk megvédeni magukat. Ebben van igazság, de egy 5 éves
gyerek még nincs tisztában a saját erejével, sem azzal, hogy a tetteinek milyen
súlyos következménye lehet. Többször láttam már olyat, hogy a játszótéren a
gyerekek megpróbálták egymást lelökni a csúszda tetejéről. Ez szerintem nem
olyan dolog, amit rájuk lehet hagyni, főként, hogy sajnos nem egy olyan esetről
tudok, amikor egy gyermek a játszótéren szerzett életre szóló, súlyos sérülést,
ill. sajnos tudok ennél rosszabb esetről is.
Péntek reggel
egy megbeszélésre kellett mennem, ezért Kata kitett engem és a gyerekeket az
iskola előtt, bevittem őket a termekbe, aztán átsétáltam a megbeszélés
helyszínére. Itt vártam még kb. fél órát, ráadásul gyakorlatilag
eredménytelenül, de sebaj, legalább ma is történt valami. Gondoltam, hazamegyek
busszal, de mióta nem dolgozom, nem veszek bérletet, tehát elindultam
buszjegyet venni. 20-30 üzlet előtt mentem el, ezekből egyben árultak buszjegyet
is, de épp kifogytak belőle. Végül azon kaptam magam, hogy olyan messzire
elgyalogoltam buszjegyért, hogy onnan akár haza is gyalogolhatok. Ezt is
tettem. Igaz, hogy ha pár forintot hozzáteszek, a buszvezetőnél is vehettem
volna jegyet, de az embernek legyenek elvei, és a mozgás sem árt néha.
Szerencsére délelőtt szép, sétához való idő volt. Estére viszont úgy lehűlt a
levegő, hogy – fűtésünk nem lévén – életemben először pulóverben kellett
aludnom.
Szombaton sokáig
hagytuk Katát aludni. Kellett már neki nagyon a pihenés, mert vizsgaidőszak ide
vagy oda, az ember nem terhelheti végsőkig sem a testét, sem az agyát.
Reggelire sütöttem bundás kenyeret a gyerekeknek, amihez friss kerti
zöldségeket ettünk nagypapáék kertjéből, ráadásul olyanokat, amiket mi
ültettünk el. Gábrisnak annyira ízlett a kenyér, hogy egy teljes szeletet a
szájába gyömöszölt, aztán nem bírta megrágni, úgy kellett kipiszkálnom.
Reggeli után
felmostam a konyhát, közben a gyerekek elpakolták a szobában a játékokat, és
kiporszívóztak, majd kérés nélkül tisztára törölték a konyhaasztalt, és a
konyhabútorokat. Szép munkát végeztek. Kata is nagyon örült neki, mikor
felébredt. Ebédre kínai kaját ettünk. Vettünk hozzá pálcikákat, és egész hamar
ráéreztünk, hogyan kell használni őket. Még Gergőnek is sikerült ügyesen az ujjaira
fektetni őket, és felcsipegetni a rizset, és a húst.
Este Kata átment
misére és a bérmálásra a templomba. Én otthon maradtam a gyerekekkel, mert ők
már fáradtak voltak, de így is tartogattak egy szép meglepetést mára. Segítség
nélkül megfürödtek, megszárítkoztak, és felvették a pizsamájukat. Természetesen
Gábrisnak azért kellett némi segítség, de jó volt látni, hogy Vera és Gergő
milyen ügyesen elkészül magától.
A vasárnapunk
ismét azzal telt, hogy hagytuk Katát tanulni. A vasárnapi misére egyedül vittem
a három gyerkőcöt. Szerencsére nem volt velük baj, még Gábris is csendben
végighallgatta a misét, igaz, közben elmajszolt egy pár pogácsát, talán
morzsált is egy kicsit, de egy rossz szavam sem lehetett rá, és a testvéreire
sem. Egy kedves barátunk is jött ma misére, aki nemrég ünnepelte a névnapját. a
gyerekek készítettek neki egy-egy rajzot ajándékba. Gergő a legújabb óvodai
játékőrületet rajzolta le, amihez kellett némi magyarázatot fűznie, mert ezt
sokan nem ismerték. Gábris is rajzolt néhány vonalat nagy műgonddal.
Két barátnőnk:
Anita és Judit, akik mellesleg testvérek, egy napon szültek, és ma hozták el
elsőnek a babáikat a templomba, úgyhogy telefonáltam Katának, hogy szaladjon át
megnézni őket. Ennyi időre szüneteltette is a tanulást.
Délben a
szüleimtől kaptunk ebédet, amit a nővérem el is hozott nekünk. Szabadkoztam,
hogy összeütöttem volna valamit, de azért jól esett. A délután nagy részét a
játszótéren töltöttük. Este a gyerekekről annyi homokot mostunk le, hogy majd
eldugította a kádat. Jól kifáradva bújtak ágyba. Nem sokkal később belestünk
rájuk, mert Gábris új szokása, hogy a takaróját a fejére tekeri. Most is így
aludt. Az egész teste szabadon volt, a feje pedig jól bebugyolálva.
Természetesen levettem róla, hogy kapjon levegőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése