Csütörtök este
Kata gráfelmélet dolgozatot állított össze a tizenegyedikes diákoknak. Vera
érdeklődve olvasgatta a feladatlapot, rajzolgatott valamit egy papírra, majd
közölte, hogy 20 lesz a végeredmény. Kata rám nézett és elbizonytalanodva
kérdezte: „Akkor tegyek a dogába nehezebb feladatokat?” Nekem is kellett egy
kis idő, hogy magamhoz térjek, aztán felhívtam édesapámat és elújságoltam neki
is a hírt. Ő csak nevetett rajta, mondván, hogy őket is mindig azzal cukkolta a
matektanáruk középiskolában, hogy hazafelé menet a kicsik kiabálták a
megoldásokat az óvodából, maguk meg nem tudják.
Nem tudom, hogy
mi lesz Verából, ha felnő, de nagyon ügyes rajzban is, jó a technikai érzéke,
de emellett gyönyörű az énekhangja, jó színész, tehetségesen hegedül. Mindezt
nem csak az én szörnyen elfogult apai szívem mondja, hanem mások is így
gondolják, amit több oklevél is bizonyít. Kicsit félek attól, hogy annyira
sokrétű az érdeklődése, hogy később szétforgácsolja majd magát. Gergőnél
egyszerűbbnek látszik a helyzet. Neki remek műszaki érzéke és kézügyessége van,
és nagyon ügyes matekfeladatokban és logikai játékokban. Ő szerelő szeretne
lenni, de ha így folytatja, lehet belőle nagyon jó mérnök is, meg persze
akármi. Én még 33 évesen sem tudom, hogy mi szeretnék lenni valójában. Szeretek
emberekkel foglalkozni, nagyon érdekel az egészségügy, ill. az emberi test
működése, e téren különösen az, hogy hogyan kapcsolható össze eredeti
végzettségemmel, hiszen az első szakdolgozatomat orvosi informatikából írtam.
Gyermekkoromban pedig mindenképp író vagy költő akartam lenni. Úgy látszik,
hiába van már három gyermekem és több, mint tíz ledolgozott évem, engem is
megfertőzött a Pán Péter generáció betegsége. Az is igaz, hogy az én
tanulmányaim során mindig az helyeződött előtérbe, hogy miből lehet megélni.
Azt senki soha nem kérdezte meg, hogy mi érdekel. Remélem, hogy mi nem követjük
el ezt a hibát a gyermekeinknél. Én úgy hiszem, hogy egy éhező művész lehet
sokkal boldogabb is, mint egy menő ügyvéd, vagy egy felkapott mérnök. A legfontosabb
a kreativitás, az alkotás. Az ember akkor boldog, ha érzi azt, hogy nyomot hagy
a Földön. Aki abban sem biztos, hogy a saját munkájának van egy szikrányi
értelme, azt hiába fizetik meg ezért a munkáért, nem lesz boldog. Tisztelem és
irigylem azokat a művészeket, akik mernek úgy élni, ahogy az érzéseik
diktálják. Trón Árpád festőművész kollégám lakása nem sokkal a halála előtt
leégett. Több képe tönkrement. Másnap bejött az iskolába és ingyen osztogatta a
festményeit. Sokan nem merték elfogadni tőle, hiszen tudták, hogy most szüksége
lesz pénzre a felújításhoz, és a festményekből némi pénzre tehetett volna szert,
de ő akkor érezte, hogy valami összeomlott, és az összeomlásnak katartikusnak
kell lennie, teljesnek. Ha valami veszett, vesszen minden. A
festményosztogatással kitombolta magát. Milyen gyönyörű tombolás, és mennyire
vágyom arra, hogy ilyet tudjak tenni én is. Nem, én mindig biztonsági játékos
voltam, és egy ilyen ember nem lehet költő. A berzsenyik és aranyok ideje
lejárt. Nem véletlenül kesereg Lázár Ervinnél Berzsián költő a széles válla és
a kipirult arca miatt. Egy művész legyen végtelenül szabad, még a saját
életének fenntartása se kösse gúzsba. Igen, ezt irigyeltem Árpádban. Persze
lehet, hogy félreértettem az egészet, és az ő lelkében egészen más zajlott le,
mint amit én belemagyarázok, de amit én a saját szemszögemből láttam, az
nagyszerű volt. Árpád gyorsan ment el ebből a világból. Egy hirtelen roham
végzett vele, mert az ilyen emberek nem lehetnek kórházi ágyhoz kötve, egy ilyen
ember nem agonizálhat. Egy ilyen emberre nem adhatnak csíkos pizsamát, nem
nyúlhat remegő kézzel a gyógyszeres nővér felé. Jött a kaszás és lekaszálta. A
tantestület az év végi záró értekezleten unottan, mégis a bizalmatlan jövő
miatt kissé feszengve hallgatta a beszámolókat. Egy kolléganő kiemelte Árpit.
Ajánlotta, hogy a kollégák is járjanak hozzá rajztanfolyamra, mert sokat segít
kiégés ellen. Körbenéztünk, hogy mégis hol van az emlegetett személy. Nem volt
jelen, de senki nem vette tőle zokon. Hogyan ülhetne egy több órás velejéig
monoton értekezletet végig egy festőművész? Az értekezlet végén az igazgató úr
bejelentette, hogy Trón Árpád azért nincs jelen, mert tegnap elhunyt. Rövid
bejelentés volt, de mindenki emlékszik rá. Így kellett lennie, hiszen így is
élt. Nem, én nem bánnám, ha a gyerekeimből művész lenne. Sosem fogom őket arra
kényszeríteni, hogy megéljenek, de kérem őket, hogy ÉLJENEK. Úgy igazán…
szabadon.
Gábrist ma
bevittük Kata munkahelyére is és az enyémre is, mert igazolásokat kellett kérnünk,
hogy később beírathassuk bölcsődébe. Mindenkit lenyűgözött az ügyességével és a
kedvességével. Járkált, vidámkodott, és ennek az emberek örültek. Ha egy
felnőtt járkál és vidámkodik, akkor azt hiszik, hogy bolond. A bolondok
boldogak, mint Gábris mostanában. Egyébként érdekes módon egyre gyakrabban van,
hogy már nem kéri a reggeli és az esti szoptatást. Egyik gyerekünket sem
szoktattuk le az anyatejről. Mindegyiknél volt egy pillanat, amikor maguktól
jelezték, hogy köszönöm, elég volt. Lám, ezt is megoldja a természet. A
Természet, vagy az emberi természet, vagy az Isteni természet. Nem tudom, de
azt igen, hogy egyszerűbb ráhagyatkozni, és célravezetőbb is, mint az okos
emberek vaskos könyveiben lévő egymásnak ellentmondó tanácsokat elfogadni. Mert
az a valami, amit természetnek hívok, és nem is igazán tudom, hogy mi az, tudja
azt, amit a vaskos könyvek okos írói nem tudtak. Azt, hogy az én gyermekem
egyedi, megismételhetetlen, nem mérhető és nem leírható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése