Kata a
szigorlata előtti napon reggel bevitte a gyereket az iskolába, aztán elment az
egyetemre tanulni, és csak vacsora után jött haza. Rengeteget kellett még
tanulnia, és Gábris mellett ez szinte lehetetlen, így viszont rám némileg több
feladat hárult. Délelőtt nem is volt semmi gond, mostam (mosott a mosógép) két
adag ruhát, kiteregettem, megetettem Gábrist, aki a délelőtt nagy részét
végigaludta, egyszóval éltük a mindennapi életünket. A délután húzósabb volt.
Nagyon megszoktuk már, hogy Kata autóval elszállít bennünket bárhová, most
viszont alkalmam volt elmerülni abban az élvezetben, amit a tömegközlekedés
nyújt három gyerekkel, egy babakocsival, egy iskolatáskával és egy hegedűvel
felszerelkezve. Először a gyerekekért kellett mennem az iskolába és az óvodába.
Gondoltam, ez igazán gyerekjáték lesz, hiszen alacsony padlós buszok járnak
mindenfelé, csak feltolom a kocsit. Felkaptam egyik kezembe a hegedűt, a
másikkal pedig a babakocsit toltam magam előtt. Bementünk egy kisboltba, ahol
alig fértünk át a sűrűn rakott polcok között. Vettünk némi péksüteményt, és innivalót,
hogy legyen mit rágcsálni, amíg Verára várunk a zeneiskolában. A babakocsi
rejtett zugait tehát teletömködtem kiflivel és croissannal, vettem néhány
buszjegyet, majd beálltam a buszmegállóba. Jött is a gyönyörű alacsony padlós
busz, középen széles ajtóval, ahol külön piktogram jelzi, hogy kerekesszékesek
és babakocsis kispapák itt szálljanak fel. Bezárt ajtón viszont nehéz
felszállni. Debrecenben van egy olyan szabály, hogy felszállás csak az első
ajtón, és sosem gondoltam, hogy ezzel bármi probléma lehet, most viszont zokon
vettem némileg, hogy az első ajtón kell felcaplatnom, ahogy az utasok is, hogy
középre furakodok köztük arra a helyre, amit direkt babakocsiknak és
kerekesszékeknek alakítottak ki. Az új Volvo buszok nagyon szépek, nagyon jók,
csak mozogni nehéz rajtuk, egy szélesebb babakocsi például nem fér el az ülések
között. Van egy druszám, barátnőm, aki kerekesszékes modell. 16 évesen érte egy
szerencsétlen baleset, ami miatt kerekesszékbe kényszerült, de ez nem vette el
az életkedvét. táncos lett, modell, megtanult autót vezetni és síelni, férjhez
ment, gyermeket szült, és olyan élete van, amiről sokan csak álmodhatnak.
Mindemellett természetesen gyönyörű. Amióta őt megismertem, jobban odafigyelek
arra, hogy hol mennyire akadálymentesített az élet, és ezt babakocsi közlekedés
mellett jól le is tudom tesztelni. Debrecenben az egyetemen legtöbb épületében
már el lehet boldogulni anélkül, hogy a babakocsit emelgetnem kellene, de
például a zeneiskolában lehetetlen. Hiába van lift, legalább 4-5 lépcsőfokon át
kell emelnem a kocsit, mire odáig eljutok. A lányomék iskolája elvileg
akadálymentes, de nem könnyű megtalálni A rámpát, és ha valaki megtalálta,
akkor rájön, hogy túl meredek, és bizony, előfordult, hogy nem sikerült egy
lendülettel feltolnom rajta a kocsit, pedig elég jó erőben vagyok. Az óvoda már
jobb egy kicsit, de ott meg az épületet megkerülve lehet rámpát találni, ami
szépen betonozott, és elég lankás is, de ha felhajt rajta valaki, akkor
észreveszi, hogy nem a rámpával szemközti ajtó nyitható, hanem a mellette lévő,
tehát megint nem árt felemelni kicsit a kocsit, miközben egyik kezeddel az
ajtót tartod, mert amíg megpróbálsz belavírozni a kocsival, addig az bevágódik.
Az iskolák közül a Svetits, ahová a lányom is jár, még elég jó helyzetben van.
Sokáig a Tóth Árpád Gimnázium volt a város egyetlen akadálymentesített
középiskolája, mert annak viszonylag új épülete van. Abszolút megértem, hogy
sok kerekesszékes nem szívesen mozdul ki otthonról, ha lehet, figyeljünk oda
rájuk! Azt azért mindenképpen szeretném megjegyezni, hogy nem igaz az, hogy a
magyarok nem segítőkészek. Nekem szinte mindig megtartják az ajtót, ha
babakocsival szeretnék bejutni valahová, és az emberek többségének még egy
kedves szava, vagy mosolya is van számomra. Én még mindig töretlenül hiszem
azt, hogy az emberek jók. Kell ebben hinni, mert különben nagyon nyomorult lesz
az életünk. Ma bennem is megingott kicsit valami. Vera nagyon sírt, amikor
megláttam az iskolában. Rögtön odamentem hozzá, hogy megtudjam mi a baj, de a tanító
néni őt is, és a többi gyereket is az ebédlőbe terelte uzsonnázni, engem is
csitított, hogy majd lerendezi a dolgot. Természetesen nem nyugodtam meg. Vera
még az uzsonna végén is sírt. Nem merte elmesélni, hogy mi történt, de mégis
kiszedtem belőle nagy nehezen. Kritizálta egy fiúnak a rajzát az osztályából,
mire az felpofozta. Nem ez az első ilyen esetünk, de egy rajz kritika miatt
felpofozni egy lányt, az szerintem elfogadhatatlan. Nem tudom, hogy van ez
manapság, de nekünk már az óvodában megtanították, hogy lányokat nem ütünk meg.
Szerencsére nem volt a közelemben a srác, aki ezt tette, mert nem vagyok híve
az erőszak semmilyen formájának, de azt megemlegette volna, amit hirtelen
haragomban kapott volna tőlem. A tanítónő mellesleg jó pedagógus, de ő is
elfáradt már a tanév végére, ráadásul várandós, nagy pocakkal jár dolgozni,
hogy a tanévet még lezárhassa az osztállyal, ezért nem feszegetem az ügyet, de
ha megismétlődik, akkor azt hiszem, belátogatok az iskolába egy alternatív
osztályfőnöki órát tartani.
A zeneiskolában
legalább verbálisan le tudtam vezetni a feszültséget, mert megbeszéltem a témát
a többi anyukával. Többen azt mondták, hogy az ő férjük azt javasolta a
gyereknek, hogy ilyenkor adja vissza. Nem hinném, hogy ez jóra vezet. Pedagógusként
például mindig bajban voltam, ha a srácok összeverekedtek, mert ha mindketten
megsérültek, nehéz volt eldönteni, hogy ki kezdte a verekedést. Nehéz így
igazságot tenni. ráadásul a gyerekek nem értik még meg, hogy egy emberi test
mennyire törékeny, és nem mérik fel a saját erejüket. Egy ártatlannak tűnő
lökés is végzetes lehet. sajnos nekem is volt olyan barátom, aki úgy halt meg,
hogy hátraesett és beverte a tarkóját, igaz, ő felnőtt volt, tehát nagyobbat
koppant, de ez akkor is veszélyes. A testi fenyítésnek sem vagyok feltétlen
híve, de a teljes mértékű liberális nevelésnek sem, mert az tűrhetetlen, hogy
amikor egy pedagógus rászól egy elsős gyerekre, az csak a képébe röhög. Nem,
egy gyereket nevelni úgy lehet, hogy ha rosszat tesz, büntetjük, ha jót tesz,
jutalmazzuk. De a büntetésnek olyannak kell lennie, amit ő is büntetésnek él
meg. Egy fekete pont, vagy középiskolában egy szaktanári, nem mindig éri el ezt
a hatást. Külön blog is indult már arra, hogy diákok dicsekedjenek a
szaktanárijukkal. Manapság szaktanárit kapni nem büntetés, hanem menő.
Felesleges is adni. Én csak azért írtam be párat, hogy ha dokumentálnom kell
egy-egy esetet, akkor legyen írásos nyoma, hogy a diák figyelmeztetésben
részesült. Mást nem értem el szaktanárival soha. Hadd tegyem hozzá, hogy minket
bizony a középiskolai testnevelés tanárom lánccal fegyelmezett, de mindig mi kértük
a láncost, mert megkérdezte, hogy láncost kérünk, vagy a szüleinkkel beszéljen.
Abban az időben tudtuk, hogy a szüleinktől egy láncosnál többet kapnánk, kivétel
nélkül mindenki a láncost kérte. Nem is voltunk fegyelmezetlenek a tanár úrnál,
ahogy műhelygyakorlaton sem, ahol az eszterga- és gyalugépek közt, ha valaki ökörködött,
annak könnyen csonttörés, vagy szembe égett fémforgács lehetett a vége, ahogy lett
is több esetben. Nekem is egyszer az esztergagép bekapta a lazán hordott munkásruhámat,
és ha nincs ott a szakoktató úr, hogy levágja a főkapcsolót, akkor most talán nem
csak a babakocsival tesztelgetném az akadálymentesített épületeket. Szóval a szakoktatók
közt volt olyan, aki bizony a fűrészlappal vágott a körmére annak, aki baromkodott
a gyakorlaton, és igaza volt. Jelzem, nevelt is minket, mert ha valaki egy hölggyel
beszélt, és zsebre vágta a kezét, az is körmöst kapott, mert hölggyel nem beszélünk
zsebre vágott kézzel. Érdekes módon nem haragudtunk ezekre a tanárokra, oktatókra,
mert igazságosak voltak, és tudtuk, hogy megérdemeltük, amit kaptunk. Aki abból
az iskolából került ki, az ma is büszke rá, hogy ott végzett.
A zeneiskolából hazafelé
bementünk még a boltba, vásároltunk vacsorának valót. Sütöttem három tükörtojást
és főztem 10 virslit. Mire Kata hazaért, már alig maradt belőle valami.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése