…amit mostanában
Gábris művel. Mindenre felmászik, amire egyáltalán lehetséges. Reggel az etetőszékére
mászva magára borított egy pohár szörpöt, ezért kétfelé szedtük az etetőt, hogy
ilyesmi ne fordulhasson elő. Úgy van ugyanis kialakítva, hogy egy mozdulattal asztalkává
és kisszékké alakítható. Meg is nyugodtunk Katával, hogy most már nem tud mászkálni
rajta. Két perc múlva kimentünk a konyhába, és megláttuk Gábrist, ahogy az etetőszék
karfáján áll, fél kézzel az asztal szélébe kapaszkodva. Hálát adtunk a Jóistennek,
hogy ezt édesanyám nem látta, mert ő akkorát sikított volna, hogy a gyerek biztosan
a földre esett volna ijedtében. Mi szép lassan odamentünk hozzá, és levettük a karfáról.
Ezután kitaláltuk, hogy ezentúl zárva tartjuk a konyhaajtót, hogy Gábris ne járkálhasson
ki. Be is zártuk. Igen ám, de ezt az ajtót sosem szoktuk zárni. Most az is eszünkbe
jutott, hogy miért… Az ajtó bezáródott, és úgy is maradt. Egy délelőttön át próbáltuk
kinyitni erővel, lökéssel, rúgással, csavarhúzóval, imával, mindennel, de meg sem
mozdult. Bevallom, rendesen elvesztettem a türelmemet. Tehetetlenségemben úgy őrjöngtem
az ajtó miatt, mint egy hisztis színésznő. Kata javasolta, hogy hívjuk fel édesapámat,
mire lehurrogtam, hogy miért nem édesapámhoz ment feleségül.
Fél perc múlva
felhívtam édesapámat. Azt tudni kell, hogy édesapám az almásiak azon ágához tartozik,
akik mindenhez értenek. Ha ő nem tudja kinyitni az ajtót, akkor nincs mese, kalapács
és be kell törni.
Nem kis megelégedettséggel
töltött el, amikor édesapám végül átjött hozzánk, és nem sikerült kinyitnia az ajtót.
Már rámondta, hogy menthetetlen, de egy kósza gondolattól vezérelve megpróbálta
még egyszer. Az ajtó kinyílt. Gyorsan kiszereltük belőle a zárat, ami szemmel láthatóan
tropára volt menve. Édesapám kiadta az utasítást, hogy ezzel most szépen elmegyek
a zárcentrumba, és veszek egy ugyanilyet, csak jót. Mondanom sem kell.. még két
hét múlva sem volt zár a konyhaajtón. A zárcentrum helyett ugyanis a postára mentünk,
ahol több ügyet is intéznünk kellett. Szerencsére meg tudtuk osztani az erőnket.
Gergő beállt az egyik sorba, én a másikba, amíg Kata kitöltött pár nyomtatványt,
Vera pedig vigyázott Gábrisra. Bár a város egyik leglassabb postáján voltunk, ezzel
a módszerrel hamar végeztünk, így még arra is maradt időnk, hogy a nővéremmel és
Panni lányával együtt elmenjünk a játszótérre. Rajtuk pulóver volt, mi pedig rövidujjúban
flangáltunk. Ezt persze a nővérkém rögtön szóvá is tette, aztán adott még nekünk
néhány életvezetési tanácsot, amit családunk érzékenyebb lelkű tagjai kioktatásnak
vélhettek, de azért a lelkük mélyén érezték a jó szándékot.