2013-06-03 Az a bizonyos régi fonal

„Hogyan fonjuk újra a régi élet fonalát? Hogyan folytatod tovább, ha a szíved mélyén kezded megérteni, hogy nincs már visszaút? Vannak dolgok, amiket az idő sem képes helyrehozni, olyan túlságosan mély sebek, amelyek hatalmukba kerítenek.”

/Tolkien: A Gyűrűk Ura/

      Több, mint másfél hónapja nem írom a naplót. Közben annyi minden történt, hogy nekem nem is hónapoknak tűnt, hanem éveknek. Egy dokumentumról például azt hittem, hogy már legalább fél éve magamnál hordozom, nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam rajta a két héttel ezelőtti dátumot. Egészen irreális és feldolgozhatatlan események követték egymást. Igen, gondoltam, hogy egy év alatt nehéz lesz elvégezni azt a szakot, amit tíz évvel ezelőtt egy kevésbé feszített képzésen nem sikerült, de mindaz, amit láttam és átéltem messze túlmutatott a várakozásaimon. Végül jelesre zárószigorlatoztam, de az egyik bizottsági tag megkérdezte, hogy rosszul vagyok-e, és vérzett a kezem, amikor kijöttem a vizsgáról, mert idegességemben kimartam felelet közben. Ez eddig sohasem fordult elő velem, pedig megszámolni sem tudom, hány vizsgát tettem már le életemben. Általában a vizsgák előtt szoktam ideges lenni, de ha már bent vagyok, akkor átkapcsol az agyam vizsga üzemmódba, és felszabadultan ömlik belőlem a szó. Sokszor, amikor kijövök egy vizsgáról, azt sem tudom, hogy mi történt odabent, mert a vizsgázó énem annyira máshogy gondolkodik, hogy már-már tudathasadásos állapotban vagyok egy-egy vizsgán. Most ez a vizsgázó énem nem jött elő.

      Ismerve az előzményeket, azon sem lepődöm meg, hogy tapasztalt társaim is hasonló tünetekről számoltak be. Egyikünk sem most jött le a falvédőről, de többen vannak az évfolyamtársaim közül, akiknek már unokáik vannak. Egy vizsga után mesélte egy nyugodt hangú nagypapa, hogy hazafelé attól félt, rosszul lesz az autóban, annyi idegesség maradt benne. Egy másik férfi kolléga is meglepődött azon, hogy trágárságokat kiabált a gyermekére dühében, pedig egyáltalán nem szokása... A zárószigorlat végén a bizottság egyik tagja szóvá is tette, hogy tapasztalt munkavállalók hogy tudnak úgy remegni, mint mi. Mi értettük, de nem válaszoltunk, mert nem lett volna nyomdafestéket tűrő a válasz. Sebaj, vége. Igazából a portfólió védés és a záróvizsga még hátra van, de annyira fellélegeztünk a zárószigorlat után, hogy ez már szinte csak levezetésnek tűnik nekünk edzés után.

      Szóval az a bizonyos régi fonal. Lehet ott folytatni a történetet, ahol abbahagytam? Folytassam az életünk leírását egy február végi naptól? Lehetséges ez? Hogy ne felejtsem el, mi minden történt, emlékeztető e-mail üzeneteket küldtem magamnak. 104 db ilyen üzenet várakozik a postaládámban. Mit gondoltok, dolgozzam fel őket, vagy ahogy egyik kedves tanárom mondaná: DELETE * FROM beérkezett üzenetek WHERE feladó=’én’?