2012-09-07-08 Rengeteg rohanás Egerben.

      Pénteken 3:20-ra húztam órát. Kata 3:27-kor felkeltett elnézést kérve, hogy kinyomta az ébresztőt, amikor csörgött. Már benne van ez a mozdulat a kezében. 3:55-kor indult a busz az állomásra. Itt aztán várhattam 4:40-ig a vonatra, ami fél nyolc körül ért Egerbe. Innen még bő fél óra gyaloglás várt rám az állomástól a Leányka utcára, ahol aznap programozás előadáson kellett részt vennem egy hosszabb szünettel este hatig. Az utolsó két órán már csak annyit láttam, hogy mozog az előadó, de fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél. Majdnem kidőltem a padból. Azon sem tudtam nevetni, amikor a nap vége felé megkérdezte, hogy: "ki bánta meg már, hogy ide jelentkezett?" Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy hagyom az egész képzést a csudába, de nagyon is tisztában vagyok vele, hogy ez gyakorlatilag az utolsó esélyem, hogy megszerezzem az informatikatanár diplomát MSc szinten. Nagy luxus lenne tőlem, ha nem használnám ki a kispapaságom idejét tanulásra.

      Este szerencsére elvitt egy évfolyamtársam autóval a Szépasszony völgybe anyósomékhoz, így egy jó órás gyalogutat megspórolt nekem, így is végletekig kimerült voltam, és hiányoztak a gyerekeim. Bántott az is, hogy délelőtt édesapámat kellett kiállítanom a munkából, hogy Gáborkára ügyeljen. Lefekvés előtt még beszélgettem a gyerekekkel és Katával telefonon. Ha ők nincsenek, talán fel is adtam volna a tanulást az első előadás után.

      Szombat reggel sütöttem pirítóst, hozzá pedig kocsonyát ettünk. Margitka elutazott Debrecenbe egy találkozóra, mi pedig  apósommal átmentünk a pincébe előkészíteni mindent a szüretre. Megebédeltünk, aztán elindultam újra a Leányka utcára. Margitkától kaptam buszjegyeket, de az úton csak egy buszmegállót láttam, és az a busz, ami ott meg szokott állni, nem jár szombaton, így végül gyalog tettem meg az utat, elég rendesen felmálházva, merthogy nálam voltak a váltás ruháim, minden holmi, ami a beiratkozáshoz kell, egy doboz szőlő, és némi finomság Margitkától.

      Szombat délután volt a beiratkozás. Motoszkált bennem még mindig a kisördög, hogy a pénteki előadás után iratkozzak-e be egyáltalán, de aztán megtettem. Ez sem volt könnyű menet. Egy új rendelet miatt minden hallgatóval névre szóló szerződést kellett kötnie a főiskolának, és voltunk pár százan... Szerencsére elől voltam az ABC-ben, így a köszöntők és ismertetők végighallgatása után viszonylag hamar sorra kerültem és végeztem. Az órám szerint alig húsz percem maradt, hogy elérjem a következő vonatot Debrecenbe. Szerencsére szinte végig lejtőn lefelé kellett szaladnom, így is csatakosra izzadva értem el a vonatot. Mint tudjuk, Magyarország nem a legnagyobb ország a világon, így meg sem lepődtem, hogy a vonaton épp egy debreceni barátom ült előttem, aki szintén most iratkozott be a főiskolára. Később megtudtam, hogy még legalább öten vagyunk a csoportunkból, akik hozzám hasonlóan megpróbálták már korábban elvégezni ezt a szakot a Debreceni Egyetemen, de valamiért nem sikerült nekik befejezni. Valami csoda folytán még az okok is szinte megegyeztek. Sűrűn elhangzott két ismert debreceni oktató neve. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy azok a szerencsések, akik diploma birtokában kerültek ki az illetőktől, valóban jó szakemberek, akiket nagyon tisztelek, hogy megfeleltek a kemény feltételeknek is. Bevallom, arra számítottam, hogy Egerben könnyebb dolgom lesz, de az első napok nem győztek meg erről.

      Debrecenben Kata és a gyerekek elém jöttek az állomásra. Gergő és Vera tárt karokkal rohantak felém, és úgy ölelgettek, mintha ezer éve nem láttak volna. Nagyon jól esett, teljesen feltöltöttek erővel.

      Este nálunk aludt Margitka, kiokosítottuk a Facebook-ról. Lehet, hogy mi még keményebben bántunk vele, mint velünk a rettegett egyetemi oktatóink.