Megint nem unatkoztunk

2012-06-02 Egy levegővel

      Igen, mondhatom, hogy egy nagy légvétellel csináltuk végig a napot. Még átöltözni sem volt időnk, pedig a sok esemény indokolta volna. Így végül Vera abban a ruhában volt színházban, mint amiben reggel néptáncolt, de ne rohanjunk előre!

      Ez a szombat reggel nem volt olyan, mint a többi. A szombat rendszerint az a nap, amikor lehet reggel aludni. Egyetlen egy ilyen van a héten, és a sejtjeink már kiáltanak érte, mert mi valahogy szombat reggel édesebben tudunk aludni, mint a hét bármelyik éjszakáján. A szombat kialvós nap, és ezt a gyerekek is ki szokták használni, ha esetleg mégis korábban ébrednének, mint mi, akkor hagynak minket aludni, mert egy szombat reggel az nekünk is jár. Egy szombat reggel szebb nekünk, mint bármelyik szombat esti láz.

      A mostani szombat reggel azonban másmilyen volt. Felkaptunk valami olyan öltözéket, amiben lehet az udvaron szaladgálni, de azért egy kulturáltabb helyre is el lehet menni benne, és elrobogtunk mind az öten a Svetitsbe családi napra. Mindenekelőtt a gyerekek adtak elő műsort. Veráék osztálya kezdte egy néptánc órán tanult előadással, majd követte őket a többi osztály is a negyedik évfolyammal bezárólag. A gyerekek énekeltek, táncoltak, ki szólóban, ki párral, ki osztállyal. A negyedikesek már a saját koreográfiájukat táncolták. Valami modern táncot adtak elő, ami nagy ügyességet igényelt, de valahogy nem éreztem egy katolikus iskolába illőnek. Ahogy vénülök, egyre konzervatívabb vagyok én is, de bennem azért még él volt osztályfőnököm néhány intelme, aki nő létére igyekezett minket igazi férfivá nevelni. Az ő hatása miatt hordtam évekig inget hétköznapokon is, hiszen elmagyarázta nekünk, hogy férfiember inget hord és övet, és nem áll ki az ablakba illegetni magát, mint egy olyan lány, akinek a szerelméért fizetni szoktak. Én nem egyházi intézményben tanultam, hanem gépipariban, de ott is voltak ilyen tanáraim, akiket olykor megmosolyogtunk, de azért jobbára felnéztünk rájuk. Az osztályfőnökömet eleinte csak viccből hívtuk maminak, de aztán már komolyan is gondoltuk, mert bizony voltak szituációk, amikbe ma is belepirulunk, ha szóba kerülnek. Voltak olyan csibészségeink, amikért akkoriban még kicsapás járt, de ő valahogy mindig elsimította ezeket, és ezzel megnyerte a bizalmunkat. Az sem volt csoda, hogy bár úgy éreztük, hogy a történelem órák helyett is osztályfőnöki óráink voltak négy éven keresztül, végül gépiparista létünkre nagyon szépen leérettségiztünk történelemből is.

      Én tehát egy önkormányzati iskolában kaptam konzervatív neveltetést, és ez jobban megmaradt bennem, mint a tananyag nagy része. Hiába van gépésztechnikus szakmám, ma már egy lépcsős tengelyt nem tudnék megesztergálni, de arra emlékszem, hogy egy férfiember ne illegesse magát az ablakban. A negyedikes lányok tánca ezért kicsit szúrta is a szemem a Svetitsben. A palotást és a néptáncot ellenben nagyon is odavalónak éreztem. A Svetits intézetnek vannak hibái szép számmal, ezt megtapasztalhattam belülről is, hiszen egy évig én is itt tanítottam. Bevallom, maradt is bennem tüske, amiért végül úgy kellett elmennem innen, ahogy. De az ember 33 éves korára tanulja meg félretenni a személyes ellentéteit! Az tény, hogy a Svetitsből eddigi tapasztalatom szerint szemrevaló, kecses, kifinomult, művelt hölgyek kerültek ki, olyanok, amilyenné a lányomat is nevelni szeretném. Ezért is írattam őt ide be. A nejem az angolkisasszonyoknál nevelkedett annak idején, és neki is már a mozgásán látszik, hogy ő nem egy cafka, vagy csaj, hanem hölgy. Igen, mi férfiak nagyon is szeretnénk a nőkkel hölgyként bánni, ha azok hölgyként viselkednének. Nekem nagy szerencsém van, számos olyan hölgyet ismerek, aki bármelyik kornak ékessége lehetne.

      Más programok is vártak ránk délelőtt az iskola udvarán. A szülők főzőversenyen vettek részt, addig a gyerekek ugráló várral, papírhajtogatással, gyurmázással, kavicsfestéssel, gitározással szórakoztatták magukat. Ebédre közösen megettük a főzőverseny eredményét, aztán mi el is búcsúztunk, mert délutánra színházjegyünk volt. Kata elvitt minket autóval a színházig, de az előadásra nem jött velünk, inkább hazament Gábrissal tanulni. Azért annyi időnk még volt, hogy egy cukrászdában megegyünk egy süteményt. Debrecen egy kicsi nagyváros. Azért kicsi, mert egy cukrászdába sem tudtunk úgy beülni, hogy rögtön két ismerőssel ne találkozzunk, de pont ezt szeretjük itt, és ezért nem tudnám megszokni Budapestet. Itt bárhová megyek, mindig találkozom valakivel, aki legalább annyit megkérdez, hogy mi újság nálunk. Budapesten felszálltam a metróra, és nagyon zavart, hogy mindenki ül, néz maga elé, esetleg fülhallgatót dug a fülébe, nehogy hozzá szóljon valaki. Itt ismernek minket. Ha a gyerekekre rászólok a zebránál, azt másnapra már tudja a nejem, mert egy kollégája épp arra járt és hallotta. Ennek persze nem mindig örülünk, de hiányozna, ha nem így lenne. Figyelünk egymásra. Nem szeretem, amikor a magyarokat ócsárolják, és nemtörődöm embereknek mondják. Ez nem igaz. Talán Budapesten így van, azt nem tudom, de itt figyelünk egymásra.

      A gyerekeknek persze sikerült a ruhájukon foltot ejteni, de átöltözni már nem tudtunk. Sebaj, úgyis pulóver volt rajtuk, az lett foltos, a színházban pedig levettem róluk. Rögtön a bejáratnál ért minket egy kellemes meglepetés. Az egyik hajdani svetitses diákom kérte tőlünk a belépőjegyeinket. Ő valóban remek példa volt arra, amiről korábban írtam a Svetitsben végzettekről. A Csokonai színház gyönyörű épülete meg is érdemli, hogy ilyen szép nők szedjék benne a belépőt. Gergely fiam jó helyről örökölte az ízlését, mert elég szemtelen módon, rákacsintott a lányra, amiért cserébe kapott tőle egy nagy puszit. Hiába, Gergő egy igazi Don Juan.

      Jó helyet sikerült találnunk az első emeleti páholyok mellett, a gyerekek még ülésmagasítót is kaptak, de Gergő azért inkább az ölembe ült, Vera meg az előttem lévő sorba, mert onnan jobban látott. Egy gyerekeknek való darabot néztünk meg. Jó előadás volt némi humorral és sok érdekes látnivalóval fűszerezve. A gyerekek nagyon élvezték.

      Az előadás után még sétáltunk kicsit. Bementünk egy japán étterembe is, ahol rögtön szóltam a pincérnek, hogy sajnos most nem fogyasztunk, csak meg szeretnénk nézni a helyet, mert itt még nem jártunk. Nem túl szimpatikus bejelentkezés egy étterembe, de a pincér így is túlontúl kedves volt hozzánk, mindent megmutatott, ami csak érdekelt bennünket. Az igazság szerint ez pont az a japán étterem volt, ahonnan a születésnapomra ételt rendeltünk, de magában az étteremben még sosem jártam, egyszer viszont jó lenne... majd ha felemelik a fizetésemet. Az éttermi fogyasztásra ugyanis más szabályok vonatkoznak, mint a házhoz rendelésre. Úgy tudom, van egy minimum fogyasztás, amiből elég borsos számla jönne ki, ha a gyerekekkel együtt mennénk, de még akkor is, ha csak ketten a nejemmel. A látvány mindenesetre csodás volt. Szerencsére, ha keleti ízekre vágyunk, thai és kínai éttermek is vannak a városban, ahol viszonylag olcsón jól lehet lakni, a japán konyha rejtelmeit pedig majd jobb időkben fogjuk alaposabban megismerni.

      A város főterén vettünk buszjegyeket, aztán felszálltunk az első buszra, ami jött. Ez néhány utcával a lakásunk mellett rakott ki minket. Sétáltunk még egy kicsit. Út közben épp elmentünk a Szent Család templom mellett, és eszünkbe jutott, hogy szombat este vasárnapi misét mondanak, úgyhogy egy hirtelen ötlettől vezérelve bementünk. Épp Kata kántorkodott. Kevesen voltak a misén, jobban hallatszott, ha a gyerekek zajoltak valamit, de nem volt velük nagy baj, és így végül vasárnap reggel nem kellett korán ébrednünk, megtarthattuk vasárnap reggel a kialvós napunkat.

2012-06-03 Tanulás és káposzta

      A vasárnap végül tanulással telt el. Kata a záróvizsgára készült, Vera a leckéjét írta, és gyakorolt a hétfői szolfézs és hegedű vizsgájára. Kicsit már unta a vizsga dalait, ezért időnként átírta őket, így születtek olyan remekművek, mint: "Star Wars tónak nedves partján..." Természetesen nem tőlem hallott a Star Wars-ról, khm...

      Gábris egy ideig hallgatta, hogyan szolmizál Vera, aztán ő is énekelni kezdte: "dó dó dó".

      Azért egész nap nem fog az ember agya, ezért egy kicsit pihentünk is. Anyósom, Margitka felhívott, hogy kedden a rádióban a töltött káposztáról fog beszélni, és ebben az én édesanyám nemzetközi szaktekintély, ezért konzultálni szeretne vele. Anyáék viszont nemrég költöztek, és még nincs bekötve náluk a telefon, mobilon beszélni pedig drága. Én és Margitka azonban egy flottában vagyunk, ezért bizonyos ideig ingyen beszélhetünk egymással. Nosza, felkerekedtünk családostól, hogy átvigyük a telefonomat Zsuzsa mamának. Út közben egy kedves barátunkhoz, Irénke nénihez is beugrottunk, hogy visszavigyünk neki egy könyvet. A gyerekek észrevették, hogy mennyire szeretik a néni tyúkjai a fáról hullott epret, és rengeteget bedobáltak nekik, a tyúkok meg csak kapkodták. Emiatt az ígértnél pár perccel később érkeztünk Zsuzsa mamáékhoz. A nővérem is épp náluk volt Panni lányával. A gyerekek nagyon megörültek egymásnak. Ritkán tudnak együtt játszani. Most sétáltatták együtt a nyuszit, és megkapálgatták a szőlőt, kicsit gereblyéztek is. Addig édesanyám a lehető legrészletesebben elmondta Margitkának a töltött káposzta készítés fortélyait. Még Gordon Ramsay is bőven tanulhatott volna belőle. Ahogy Margitkát ismerem, biztosan kitűnő műsort készít majd az elmondottakból.