Pénteken még
elvittük Bohóc kutyát oltatni, utána rosszul lett, de akkor azt hittük, hogy az
oltástól. Vasárnap mégiscsak visszavittük az orvoshoz. El kellett altatni. Szerencse,
hogy végig így beszéltünk róla, mert a gyerekek nem értették meg, hogy mi is
történt valójában, csak jóval később, amikor már nem fájt nekik annyira. Bohócot
valamiféle vírus támadta meg. Mint kiderült, a többi kölyök is elpusztult az
alomból, amelyből származott. Vacak dolog volt ez nagyon. Senkinek nem volt jó
így, és senki nem akarta, hogy így legyen, aztán mégis így lett. Margitka
kérdezte is, hogy miként van az, hogy a szeretett állatainkat ilyen könnyedén
megszabadítjuk a végső szenvedéstől.
Az
állatoknál azért természetes az eutanázia, mert nekik nincs túlvilági életük,
amire fel kellene készülniük. Meghalnak és slussz. Kundera is felhozza A lét elviselhetetlen
könnyűségében, hogy bezzeg a kutyát elaltatják...
Egy kutya
és egy ember közt ég és föld a különbség. Az ember kínját lehet csillapítani,
de az ember még a szenvedésből is tanul. Senki nem ölne meg egy szenvedő
embert, ha tudná, hogy a szenvedéseiből felépül, és újra boldog és egészséges
lesz később. Miért ölnénk meg egy szenvedőt, ha tudjuk, hogy ez a szenvedés az
örök boldogságra készíti fel? Meglehet, ez az utolsó esélye valakinek, hogy még
életében levezekelje a bűneit... Én a testi fájdalmaimat sokszor tudom kívülről
szemlélni, meg tudom figyelni őket, és olyanok nekem, mintha nem is az enyémeim
lennének. Máskor viszont, ha akár egy feszületet, akár egy sérült embert látok,
érzem magamban a fájdalmat... Szerintem elég azt tenni, amit Jézus tett a
kereszten. Imádkozni, és ha lehet enyhülést kérni, még ha csak ecetet kapunk
is.
A
vasárnapi mise után megnéztük Margitkával és a gyerekekkel a „Város a város
alatt” című kiállítást. Érdekes volt bepillantani az egykori pincerendszerbe.
Láttuk annak a fának a gyökerét is, amelyik a bazilika melletti játszótéren nő.
A túra végén megnéztük a fát a föld felett is. Vera legutóbb az Érsekkerten
végig tudott menni az egyik mászókai gyűrűin a kezével kapaszkodva. Az itteni
játszótéren ugyan jóval magasabban voltak a gyűrűk, mégis bátran
nekiveselkedett. Sajnos az egyik lendülésnél nem sikerült elkapnia a következő
gyűrűt, és éppen fejjel előre pottyant a földre. Láttam, ahogy lezuhant, és
szinte földbe gyökerezett a lábam. Érdekes módon úgy tűnt, hogy hihetetlenül
lassan zuhan. Kellett idő az agyamnak, hogy felfogja, hogy ez az én lányommal
történik, nem mással. Odarohantam Veronkához, aki éktelenül bömbölt, és sokáig
nem is tudta abbahagyni, de most ennek is örültem, mert a bömbölés azt
jelentette, hogy nincs túl nagy baj, nem vesztette el az eszméletét. A padra
ültettem, és hagytam, hogy kisírja magát. Ronda seb keletkezett a homlokán, de
nem tört be a feje szerencsére. Fél óra múlva már vidáman ropta a táncot a
főtéren, ahol sok ember gyűlt össze vigadni. Még Gergő is beállt a táncosok
közé, és ügyesen mutatta az ujjával: „feleségem a hibás, a hibás...” Később
Gábrisnak is megtanították a dalt és a táncot. Nagyon mókás, ahogy utánozza a
nagyokat.
Este grilleztünk
az itt nyaraló debreceni barátainkkal, majd mikor a gyerekek elaludtak,
elsétáltunk Katával a völgy egyik patinás pincéjébe meginni egy pohár bort némi
sült krumpli kíséretében.
19-én
délután utaztunk haza Debrecenbe, de jószerint át sem öltöztünk, akkora
sürgölődést találtunk a civisvárosban, hogy abból mi sem maradhattunk ki. A
MODEM mögötti téren kézműves foglalkozásokon vettünk részt, fontunk kosarat,
fűztünk gyöngyöt, néztünk mesét óriáskivetítőn, és rengeteg jó baráttal
találkoztunk. A Dorcas Aid segélyszervezettől némi támogatásért kaptak a
gyerekek plüssfigurákat. Mindketten pingvint szerettek volna, de csak egy volt
kirakva. Testvériesen megegyeztek rajta, de nem is volt erre szükség, mert
direkt az ő kedvükért kerestek még egyet a tartalékból. A nap végén még megettünk
egy pizzát a Kálvin téren, aztán kellemesen elfáradva bújtunk ágyba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése