2012-08-11-12 Miskolc

      Régóta beszélgettünk róla egy miskolci barátnénkkal, hogy valamikor meglátogatjuk őt és a családját Miskolcon. Nagy nehezen találtunk egy hétvégét, amikor mindannyian ráértünk, telepakoltuk hát az Opel csomagtartóját, és útra keltünk.

      Mivel Anikó barátnőnkkel csak estére beszéltünk meg találkozót, bőven volt időnk szétnézni a városban és környékén. Kata azt javasolta, hogy vegyünk családi jegyet a kisvasútra, és menjünk el Lillafüredre. A gyerekeknek tetszett az ötlet, ezért így is tettünk. Amíg a vonatra várakoztunk, megettük az ebédre készített szendvicseket, és összeismerkedtünk néhány környékbeli családdal.                A gyerkőcök nagyon élvezték a vonatozást, különösen a szép erdős részeken. Debrecenben is erdőben megy a Zsuzsi vonat, de ott minden lapos, itt pedig egyik oldalt a fék koronáját láttuk, másik oldalt a gyökerét. A kalauz bácsi is meglepett minket. A kocsiban olyan kevés hely volt, hogy kívül, a kocsi peremén ment végig, és az ablakokon behajolva kérte a jegyet.

      Lillafüreden sétáltunk kicsit. Kata a gyerekekkel megnézte az Anna barlangot, mi kint maradtunk Gábrissal, leültünk addig pihenni.

      Mivel a vonatjegyünk egész napra és a teljes útra szólt, még elvonatoztunk Garadnára is. Itt volt egy érdekes játszótér, amin egy fából készült palota forgott körbe-körbe... már ha a lelkes apukák forgatták. A játszótérre belépődíjat kellett fizetni, viszont a játszótér melletti büfében levásárolható volt a jegy, ráadásul, ha valaki fogyasztott a büfében, akkor a wc-t is használhatta. Az idő meglepően hűvös volt, úgyhogy jól is esett nekünk egy-egy forró csoki. Később busásan megtérült a befektetésünk, mert eleredt az eső, és a büfés hölgytől kaptunk egy esőkabátot, hogy ne ázzunk meg. A vonat visszaindulásáig még bementünk az erdészeti múzeumba. Mi voltunk az egyetlen látogatók, így hamar összebarátkoztunk a tárlatvezető bácsival, még a raktárban lévő ritkaságokat is megmutatta nekünk.

      Miskolc felé zárt kocsiban utaztunk vissza, mert esett az eső. Ez Gábrisnak egyáltalán nem tetszett, végig nyűgös volt, de Anikóéknál már megnyugodott, főleg, amikor megtölthette a pocakját is meleg vacsorával. Csak Vera volt kicsit csalódott, mert a volt óvodai csoporttársa, Anikó idősebbik lánya, épp nem volt otthon. A szülők mindketten orvosok, sok munkájuk van nyáron is, így a gyerekeikre olykor a nagyszülők vigyáznak.

      Vasárnap reggel Anikóékkal együtt mentünk misére. Kicsi elkéstünk, így ülőhely már nem is jutott nekünk, állnunk kellett hátul a gyerekekkel. Le a kalappal előttük, mert az egy órás misét zokszó nélkül végigállták. Még Gábrisnak sem volt szinte mukkja sem, bár ő a vállunkra dőlve pihenhetett.

      Mise után házigazdánknak el kellett mennie dolgozni, de Anikó és a kisebbik lánya, Jucika elkísértek minket a Diósgyőri várba, ahol először egy lovas íjász bemutatót néztünk meg, majd korabeli technikával vívott párbajokat, aztán kipróbáltuk a hajdan élt gyermekek játékait. Gergőnek különösen egy libikóka-szerű szerkezet tetszett. Az egyik végre egy tálat helyeztek, amibe nemezlabdákat lehetett tenni, majd a libikóka másik végére erősen rá kellett dobbantani, és a felrepülő labdákat hálóval elkapni. Ez olyan jól ment Gergőnek, hogy csakhamar csodálói is akadtak, akiknek ő adott tanácsokat, hogyan játszanak.

      Korabeli mesterségekbe is bepillantást nyerhettünk. Gergő és Vera – némi segítséggel – esztergált egy fából készült kupát, és kovácsoltak egy – egy kis patkót is, amit kis bőrszíjon a nyakukba akasztottak.

      Hamar elszállt a nap. Este nyolcra értünk Debrecenbe. Gondoltuk, bemegyünk egy étterembe, és megvacsorázunk, de vasárnap este úgy látszik, csak pár méregdrága hely marad nyitva a városban. Azért éhen nem maradtunk.