Van egy hasznos szokásom, miszerint nem
szeretek fontos eseményre úgy elmenni, hogy nem ismerem előtte a helyszínt. Csütörtökre
hívtak az Eszterházy Károly Főiskola C épület 106-os termébe felvételizni. Nem
szerettem volna úgy odamenni, hogy aznap reggel kell keresgélnem, hogy mi hol
van. Szerencsére a nejem bérmakeresztlánya, Andi épp ezen a főiskolán tanul,
épp a városban tartózkodott, és a kollégium, ahol lakik, épp a C épület mellett
van. Persze én nem hiszek a szerencsében. Inkább azt mondom, a gondviselésnek
köszönhettük, hogy így alakultak a dolgok.
Andival a főiskola főépülete előtt
találkoztunk, miután nagy nehezen beszereztünk egy csekket a tanulmányi
osztályról, amivel be lehetett fizetni a vizsgadíjat. Andi elvezetett minket a
C épülethez. Alföldi embernek meglehetősen szokatlan utakon mentünk, hol föld
felett, hol föld alatt. Az aluljáró – vagy minek nevezik itt – falán a
szörnyalakok tűntek a legreálisabb figuráknak az egész úton. A népmesék
szegénylegényei aligha tetettek kalandosabb utazásokat, amíg királlyá
koronázták őket, mint én a C épület 106-os szobájáig. Mire odaértünk, a
pólómból olyannyira csavarni lehetett a vizet, hogy komoly kétségeim támadtak,
hogy másnap öltönyben kibírom-e majd az utat. Meg voltam ijedve valóban, de
közben azt éreztem, hogy az én sík terephez nevelt lábaimmal, és délibábos
álmaimmal együtt is szeretem ezt a várost. Fogalmam sincs, hogy mi vonzott
benne, de már gyerekként is szerettem, és az az érzés ébredt bennem, hogy ha
felvesznek erre a főiskolára, akkor kicsit én is egri leszek… Pláne ha el is
végzem.
Andi volt olyan kedves, és megmutatta
nekünk a kollégiumi szobáját is. Mutatta, hogyan tette fel a függönyöket. Mivel
az ablaka alatt valahol a mélyben a Szent Antal templom tornyai látszódtak, én
úgy döntöttem, hogy már attól is szédülök, hogy más odaáll az ablakba.
Hálából a segítségért, meg azért, mert
éppen szerda volt, meghívtuk Andit egy fagyira. Hívtuk ebédre is, de sietett.
Mi Margitkáéknál megebédeltünk, pihentünk kicsit, aztán kimentünk a strandra
Margitkával, a három gyerkőcünkkel, és a sógoromék két nagyfiával, akik nem
utaztak haza a szüleikkel a nagyapjuk köszöntése után. Ábel már tíz éves, Nándi
keresztfiam pedig első osztályos volt, akár a lányom. Az édesanyja megkért,
hogy vigyázzak rá. Vigyáztam is, amennyire tudtam, de a strandon sosem láttam
egyszerre az öt gyereket. Mire kettőt összeszedtem, eltűnt a harmadik, mire
meglett három, nem találtam a negyediket. El is döntöttem, hogy én
osztálykiránduláson sosem fogok egy osztályt sem strandra vinni.
Időközben elkezdett cseperegni az eső.
Szóvá is tettem Margitkának, de ő csak legyintett, hogy nem lesz ebből semmi.
Negyed óra múlva jégeső esett. Szerencsére volt egy fedett medence, oda
behúzódtunk, és még fürdeni is lehetett, amíg ki nem zavartak bennünket a
vízből. A jégeső viszont akkor is esett. Még fél óra volt este hétig, azaz a
strand zárásáig. Gondoltam, a strand vezetése lesz annyira belátó, hogy nem
küldi ki az embereket a jégesőbe. Tévedtem. Valamit rikácsoltak a
hangosbemondókba, amiből én a jégeső zúgásában annyit értettem, hogy
depressziós varjú. az emberek egyike-másika nekiindult az esőben. Egy lengyel
családtól, akik apósoméknál szálltak meg, másnap reggel hallottuk, hogy a
strandon 15 méterre tőlük csapott egy fába a villám. Én kimerészkedtem, hogy
összeszedjem a holminkat. A kölcsön papucsom addigra eltűnt, Margitka utcai
ruhája pedig egy vizes felmosóronggyá változott. Én, mint magyar úr, még
beálltam közben a zuhany alá is, mert így mulat a mifélénk. A gyerekeket
viszont csak nem akartam kivinni a fedett épületből. Kata mondta, hogy
indulnunk kell, mert annyian vagyunk, hogy kétszer kell fordulnia, hogy
mindenkit hazavigyen. Elindult a fiúkkal és Margitkával előre. Pár perc múlva
felhívott, hogy nálam maradt a kocsikulcs, és nem engedik vissza érte. Kicsit
értetlenkedtem, hogy akkor a belépésnél miért raktak karszalagot a kezünkre, ha
most egy kulcsért sem engedik vissza. Hiszen a szalag elvileg azt a cél
szolgálja – az én felfogásom szerint -, hogy lássa mindenki, van mára belépőnk.
Sebaj. az eső közben majdnem elállt. Mezitláb megindultam a kapu felé a
gyerekekkel. Ekkor vettem észre, hogy Gábris is mezitláb van. Gondoltam, ha
kilépek a kapun, sosem engednek vissza, ezért felhívtam Katát, hogy nála van-e
a cipő. A strand alkalmazottai észrevették, hogy én még ott telefonálok, és
ordibálni kezdtek nekem, hogy azonnal menjek kifelé. No hiszen épp azért
telefonáltam, hogy kimehessek. Az egyik alkalmazott külön összeszidott azért,
hogy babakocsival próbálok kimenni, merthogy ahhoz külön kapu kell, a sima
forgóajtón nem fér ki. Nehezményezte, hogy neki már rég lejárt a munkaideje.
Ezt megértem természetesen, azt is, hogy dühös emiatt. De – ne adj Isten – ha
az a villám nem 15 méterre csapódik be a lengyelektől, hanem a lengyelekbe,
akkor hogyan számolt volna el a lelkiismeretével? Én sehogy a sajátommal, ha
valamelyik gyerek megsérül a jégesőben. Úgy gondoltam, jól tettem, hogy nem
tettem ki őket az elemek játékának. Erre gondolva nem is vesztettem el a
türelmemet, csak akkor, mikor az alkalmazott hölgy kiabálni kezdett velem, hogy
bemondták a hangosbemondóba, hogy hagyjuk el a strand területét. Ez volt az amiből
azt értettem, hogy depressziós varjú, annyira elnyomta a jégeső zaja a hangokat.
Mondtam a hölgynek, hogy nem lehetett érteni a szöveget. Erre ő rám kiáltott, hogy
„de lehetett”. No, ezt már kikértem magamnak. Ne hazudtoljanak meg!
Nagymamám temetésén a lelkipásztor beszélt
az Almásiak kérlelhetetlen igazságérzetéről. Igen, meg is követelem a gyermekeimtől
is, hogy mindig az igazat mondják. Nem nézzük el a füllentéseket. Katával sincsenek
titkaink egymás előtt. Ha fájó is valami, inkább megmondjuk egymásnak, és nem vesszük
zokon, mert tudjuk, hogy a másik szeretetből mondja, amit mond. Egy szó, mint száz,
ne vádoljon engem senki hazugsággal! Ezen még sokáig fortyogtam. Szerencsére az
eltűnt papucson és azon kívül, hogy a gyerekek még napokig köhécseltek, nem történt
más baj. Nekem mégis olyan volt az egész, mint egy hidegzuhany.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése