2012-07-08 Másnap vasárnap

      Reggel a vendégek elköszöntek, és hazautaztak. Vera szomorúan járkált köztük. Kérdeztük, hogy mi baja van. Nehezen lehetett belőle kiszedni, hogy azt sajnálja, hogy elmennek az új barátai. Jól érezte magát köztük tegnap. Az is eszébe jutott, hogy valaha az ő kiskutyája itt élt Egerben nagymamáéknál, csak aztán el kellett vinni menhelyre, mert megvadult. Ezen is szomorkodott egy sort, de a reggelinél már összeszedte magát.

      Margitka „paraszt reggelit” készített. Az előző esti kolbász és szalonna maradékot kicsit megpirította, rakott hozzá krumplit és tojást, ezt szolgálta fel. Kalória az volt benne bőven, kedvünk is lett volna tőle felásni az udvart, de azért visszafogtuk magunkat. Néhány azok közül a virslik közül is a reggeliben landolt, amiket este frissen faragott fűzfanyársra húzva megsütöttünk. Gergő nagyon büszke volt rá, hogy az ő virslije nem esett a tűzbe, mert bizony több a parázson landolt. Még én is beleejtettem a sajátomat, de kihalásztam, megkapargattam és megettem.

      A reggeli után kicsinosítottuk magunkat, és elindultunk a misére, méghozzá a bazilikába, ahová azért nem jut el minden nap a magunkféle pápista a kálvinista Rómából. Az autóba nem fértünk be mind, ezért Kata két fordulóval szállított el minket. Először kirakott engem, Verát, Gergőt és Gábrist a bazilikánál, aztán visszament Margitkáért, Ábelért és Nándiért. Közben nekünk át kellett mennünk a főiskolára folyóügyeket intézni. Babakocsival az ember karjában elég hosszúnak tűnik a bazilikától levezető lépcsősor, felfelé pedig egyenesen egy Mount Everestnek. Mire visszaértünk, én jó alaposan leizzadtam, Katáék pedig már a padban ültek. Szép volt a mise, de nekem nagyon hiányzott az a családias hangulat, ami a mi kis plébániánkon megszokott. Nem véletlenül a szent család a templomunk patrónusa. Valahogy úgy vettem észre, hogy minél nagyobb egy templom, annál több idegen ember fér el benne… Akik a katolikusokat merevnek gondolják, azok valószínűleg csak ilyen templomokban jártak eddig. Persze érdekes ez, mert egy igazi keresztény közösségben senki sem idegen. Megtapasztaltam már sokszor, hogy idegen földön, idegen országban mekkora szeretettel tudtak fogadni keresztény testvéreim, és egyáltalán nem éreztem őket idegennek. Persze ahány ház, annyi szokás. Én szeretem az egyszerűséget, de nem vagyok puritán, és meg tudok csodálni egy barokk templomot is. Megvan a helye a mi kis fehérre meszelt templomunknak is, és megvan a helye máshol a díszeknek is. Isten szereti a változatosságot, ezt nem kell bizonyítani, csak körül kell nézni a teremtett világban, és bárki beláthatja.

      Hazafelé Margitkának sietnie kellett, hogy elrendezze a ház körüli dolgokat, ezért ő ment előre Verával. Vera felajánlotta, hogy segít neki. Én még maradtam egy kicsit a fiúkkal a bazilika melletti játszótéren. Igazi fiús játszótér ez. Olyan játékok vannak rajta, amin lehet fejleszteni bősséggel az izmokat. Ki is fáradtak rajta egy kicsit a srácok.

      Az ebédnél Béla mesélt kicsit az életéről, aztán hálát adtunk, és ment mindenki a maga dolgára. Vera Gábrist tanította táncolni. Ahogy fordult, Gábris is mindig fordult utána. Nagyon tetszett a kicsinek, de egyszer csak úgy gondolta, hogy ő bizony álmos. Talált egy kék pulóvert, ami hasonlított az otthoni kék takarójára, a szőnyegre húzta, leheveredett rá, és ott helyben elaludt. Édesdeden aludt órákon keresztül. Kicsit bent maradtam vele, és vigyáztam rá, nehogy valami baja essék a padlón, vagy netán felébredjen, és eltekeregjen valahová. Mindig volt bent vele valaki. Mikor felváltottak az őrködésben, kimentem az udvarra… aztán rögtön rohantam is vissza a fényképező gépemért. Vera odakint nagyban hintáztatta az egyik tyúkot, a bolond szárnyas pedig szemmel láthatóan élvezte a szituációt. Erről kellett készítenem egy chicken wellness 2.0 című videót.

      A gyerekek az egyik rokontól buborékfújót kaptak ajándékba. Este ezzel fújtak hatalmas buborékokat, vagy sok kicsit egyszerre. Ekkor már Gábris is kint játszott velük az udvaron. Gyönyörködött a buborékokban és próbálta elkapni őket. Nem mindig sikerült, néha Gergő kidurrantotta őket előle. Nem rossz szándékból, csak ő is élvezte a játékot.

      A vacsoránál viszont megmakacsolta magát idősebbik fiúgyermekem. Egyrészt lepergett róla mindaz, amit az udvarias viselkedésről tanítottam neki, és amikor nagypapa megkínálta valamivel, nem úgy felelt, hogy köszönöm szépen nem kérek, hanem úgy, hogy „nem kell”. Béla szókratészi stílusban megbírálta ezért. Éreztem, hogy ez a bírálat nekem is szólt. Fájt a dolog, mert tényleg sokat vesződöm azzal, hogy Gergőt neveljem. Több energiát fordítok rá, mint Verára. Sokszor aggódom is Gergőkéért, remélhetőleg alaptalanul. Sajnos a bírálat sem volt neki elég, mert az egész vacsora alatt válogatott. Még desszertből is más fajtát szeretett volna, mint a többiek. Végül én keményítettem meg magam, és desszert nélkül küldtem el az asztaltól. Én tisztában vagyok vele, hogy Gergő milyen jó szívű és jó képességű gyermek, épp ezért nehéz feldolgoznom, hogy sokszor megmakacsolja magát, vagy csak szórakozottságból elfelejt olyan dolgokat, amiket már több tucatszor megbeszéltünk vele. Visszaemlékezve az én óvodás koromra, ő még mindig egy nagyon kiegyensúlyozott kisfiú az én egykori önmagamhoz képest. Remélhetőleg kamasz korában is kiegyensúlyozottabb lesz, mint amilyen én voltam akkor. Pont azért féltem, mert az érzékenysége miatt nagyon hasonlít hozzám, és én sok ostobaságot tettem, gondoltam, kívántam életemben, mielőtt megtaláltam volna a belső békémet.