Szombaton
már a varratokat is kiszedték Katából, de azért még sokat kellett pihennie. Vasárnap
sem volt még olyan jól, hogy át tudjon jönni velünk templomba, ami két okból is
kellemetlen volt. Egyrészt ő kántorkodott volna, másrészt pedig a mi családunk
olvasott volna fel a misén. Olvasni persze olvashattam volna én, de egyrészt
Kata nélkül bizonytalan vagyok, másrészt kire hagytam volna addig a gyerekeket?
Inkább hagytam, hogy a ministránsok olvassanak, és orgonaszó sem volt. Az ilyen
miséket szoktuk csendes misének hívni.
Más
szempontból is különleges volt ez a vasárnap, hiszen hű csatlósunk, a
babakocsink, aki immár a harmadik gyermekünket cipelte teljes erőbedobással,
végleg feladta a harcot. Az egyik hátsó kereke kitört a helyéről. Egy fogóval
még vissza tudtam pattintani a helyére, de akkor már láttam, hogy ez csak
ideiglenes megoldás. A templomig még elvitte Gábrist, de haza már csak három
keréken hozta. A templomban sem tudtam benne tologatni Gábrist. Ha ölbe vettem,
akkor hangosan gagyogott, ha pedig letettem, rohangált. Nehéz volt csendre
intenem. András atya hangja pedig évekkel ezelőtt elment, néma csendben is
nehéz érteni. Szerencsére a közösségünk nagyon megértő. A gyermekeinket teljes
mértékben a közösség tagjának tekintik, és nem neheztelnek, ha egy kicsit elvenebbek
a mise alatt, sőt: Gizi néni minden héten csodálatos, saját készítésű
ajándékokat hoz nekik. Gizi néni egyébként technikatanár. Vera és Gergő már
számtalan fortélyt ellesett tőle. Mindig kielemzik az ajándékokat. Volt olyan
is, hogy otthon megpróbálták elkészíteni a másolatukat, egész ügyesen.
Délben a
nővérem és a kislánya hozták az ebédet, méghozzá paradicsomszószt húsgombóccal.
Panni nagyon örült, hogy találkozott az unokatestvéreivel, de nem maradhattak sokáig.
Ebéd után édesapám
elvitt minket az új házukba. Kata ide sem tudott minket elkísérni. A költözés során
a szüleim megtalálták rengeteg régi tankönyvemet és jegyzetemet. Ezeket most bedobozoltam,
és elhoztam tőlük. Tisztában voltam vele, hogy nagy részük a szelektív szemétben
fogja végezni, de úgy éreztem, hogy merényletet követek el magam ellen… Túl sok
emlék tapadt ezekhez a régi jegyzetekhez. Könyvet pedig sosem szerettem kidobni.
Büszke vagyok rá, hogy amikor a nejem a volt középiskolámba került tanítani, akkor
az egyik magyartanár kolléganője megmutatta neki, hogy abba a könyvbe, amit órára
hord, az én nevem van írva. Azért használja ezt a könyvet, mert jó állapotban maradt.
A tankönyveim zöme valóban úgy nézett ki tanév végén, hogy akár polcra is lehetett
volna tenni. Nem azért, mert nem használtam őket, hanem mert mindig egyfajta tisztelettel
veszek a kezembe egy könyvet. Az én könyveim sosem szamárfülesek, és nincs kifacsarva
a gerincük. Szóval régi megbecsült könyveimet és jegyzeteimet kellett selejtezésre
jelölnöm… Ebben az egyben biztosan igaza van a buddhistáknak. Nem szabad a múlandó
dolgokhoz ragaszkodni. Nekem valahogy mégis nehéz…
Zsuzsa nővérem
és Panni lánya is átjöttek este papáékhoz. A négy gyerek olyan sebességgel amortizálta
le a frissen rendbe tett házat, hogy még én is elcsodálkoztam rajta, pedig láttam
már egy-két kataklizmát. Bevallom, volt bennem némi káröröm, hiszen legalább megtapasztalta
édesanyám, hogy miért nincs nálunk sosem rend.
A nap végén
papa vitt minket haza autóval. Felajánlotta, hogy segít fürdetni a gyerekeket, de
a legutóbbi szappanbuborékos affér miatt inkább lemondtam róla. Kata viszont a műtét
óta először tudott egy nagy kád vízben fürdeni, hiszen kivették a varratait. Az
erőnléte is javult kicsit, és az étvágya is kezd visszatérni, legalábbis a saját
elmondása szerint, éjszaka hamburgerekről álmodott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése