Éjjel szemhunyásnyit
sem tudtam aludni, a strandi események jártak a fejemben és a felvételi. Ezerszer
végigpörgött a fejemben, hogy miket kellett volna tennem és mondanom a strandon,
valamint, hogy miket fogok mondani a felvételi beszélgetésen.
Reggel megpróbáltam
magam formába hozni egy eldobható borotvával. Arcszeszt nem találtam, ezért néhány
ronda piros pöttyel az arcomon, átizzadt ingben érkeztem a vizsga helyszínére. Az
első ember, akivel szóba álltam, rögtön azzal kezdte, hogy ő úgy tudja, hogy nem
25 embert vesznek fel, csak 5-öt. Innentől gyanakodva számolgattam minden érkezőt.
Jóval többen voltunk ötnél. Én, ha ideges vagyok, akkor sajnos járkálok és beszélek.
Itt is mindenkivel szóba elegyedtem, és a lehető legidiótább oldalamról mutatkoztam
be nekik. Sebaj. Két dolog lehetséges. Vagy az évfolyamtársaim lesznek, és majd
megismerik a többi rossz oldalamat is, vagy soha nem találkozom velük többé. Majd
kiderül.
A nevemnek
köszönhetően megint én voltam az első, aki bemehetett a bizottság elé. Vártam a
kérdéseket. Én módszertani kérdésekre számítottam, ezekről nyaggattam anyósomat
is, aki évekig tanított módszertant a Debreceni Egyetemen. Ehelyett annyit mondtak,
hogy beszéljek magamról. Kb. a harmadik mondat után kimondtam azt az egy mondatot,
amit megfogadtam, hogy nem fogok mondani, történetesen, hogy annak idején összetűzésbe
keveredtem a Debreceni Egyetem egyik oktatójával, akit az egész ország csak a becenevén
ismer. Az előttem ülő úriember szeme elkerekedett, aztán elmosolyodott, és odasúgta
a többieknek, hogy megvan az 50 pont. Ennyi volt a beszélgetésen elérhető maximális
pontszám. Később sikerült mégiscsak veszítenem ötöt, mert az egyik programnyelvhez,
amire itt a főiskolán nagy szükségem lesz, annyi közöm van, hogy van olyan kollégám,
aki már hallott róla. felhívták rá a figyelmem, hogy ez esetben elvárnak augusztusban
egy agytágításra. Emiatt elég keserű szájízzel jöttem ki a beszélgetésről. Néhány
fiatalnak megjegyeztem – hadd legyek már rendes -, hogy azt kell mondani, hogy ismerik
ezt a programozási nyelvet. Kiderült, hogy ők a főiskola tanárai voltak, akik ezt
a nyelvet tanítják. Megint jól bemutatkoztam. Nem baj. Hagytam én már ott olyan
szakot is, amin ennél rosszabbul kezdtem. Valójában több szakot hagytam ott eddig,
mint amennyit elvégeztem.
Mikor visszaértünk
a családi fészekbe, apósommal elbeszélgettünk erről, meg arról, hogy én így 33 évesen
sem nagyon tudom még, hogy mi szeretnék lenni. Ő hamar ejtette a témát. Azt mondta,
hogy már eldőlt, hogy irodalmár vagyok. Jól esett ezt az ő szájából hallani. Valóban,
gyerekkoromban – miután lemondtam arról, hogy remete legyek -, arról álmodoztam,
hogy szabadúszó író leszek majd, és írok egy olyan könyvet, ami igazán értékes.
Nem feltétlenül olvasott, de értékes. Ha megkérdeznék, hogy mi hiányzik még az életemből,
akkor ezt mondanám válaszként. Ha lehetne kívánnom valamit egy jó tündértől, akkor
ez a könyv lenne az. Minden mással nagyon elégedett vagyok. Vagyonra igazából sosem
vágytam, a családomnál jobbat el sem tudnék képzelni. Ha lenne egy könyvem, amire
én magam is azt mondhatnám, hogy jó, és objektív megítélés alapján is ki lehetne
ezt mondani róla, akkor azt mondanám, hogy tényleg mindent elértem az életben, amit
szerettem volna.
Mindeközben
Margitkáéknál nagy volt a sürgés-forgás. Mivel apósom nagyon jól beszél lengyelül,
a lengyel vendégek egymásnak adják a kilincset náluk. Most is jött pár család lakókocsikkal.
Tettek-vettek köztünk. Igazán kedves emberek voltak. Egy ízben nekiálltam összeszámolni,
hogy az alatt az egy hét alatt, amíg Egerben voltunk, hány ember fordult meg a házban,
de feladtam. Szokták mondani, hogy úgy szép az élet, ha zajlik. Nos, ahogy láttam,
Margitkáék sem tudják, hogy mi az unalom.
Délután a gyerekekkel
megnéztük a főiskola varázstornyát. Egy szabad bölcsész szakos hallgató lány izgalmas
fizikai kísérleteket mutatott be. Azt mesélte, hogy a természettudományos szakokra
járók talán túlságosan is sok magyarázatot fűznek a látottakhoz, ezért nem is annyira
kedvelik őket a látogatók. Vele viszont nagyon meg voltunk elégedve. A gyerkőcök
sok dologra maguktól rájöttek, és nagyon élvezték, hogy mindenhez hozzányúlhattak,
mindent kipróbálhattak. Ábelen már most látszik az édesapja alapossága. Ő mindig
mindent nagyon pontosan szeretne megismerni. Még egy egyszerű játéknak is kíváncsi
a legapróbb szabályára is. Én sajnos felületes vagyok, de vannak olyan szituációk,
amikor ez is előnyös lehet.
Nagy sikere
volt a Camera obscura-nak is, főleg, amikor bemutatta az előadó, hogyan lehet felemelni
egy autót egy papírlappal. természetesen nem az autót emelte fel, csak a képét,
amit az tett lehetővé, hogy a fény egyenes vonalban terjed. Erre a gyerekek is hamar
rájöttek, de azért tetszett nekik.
Még arra is
maradt időnk, hogy elnyaljunk egy fagylaltot a gyerkőcökkel. Gábrist otthon hagytuk.
Amikor elindultunk, éppen aludt, de eszünkbe jutott, hogy közben biztosan felébredt.
Kata kérdezett rá először, hogy mi lehet, most Gábriskával?
- Ráesett a
ping-pong asztal. – Gúnyolódtam. Nem alaptalanul, mert a kertben felállított ping-pong
asztal közelébe valóban nem engedhettük felügyelet nélkül Gábrist.
- - Akkor
már hívtak volna. – Nyugtatta magát Kata. Ebben a másodpercben megcsörrent a telefon.
Margitka hívott, hogy Gábris ehet-e sárgabarackot. Ekkor döntöttem el, hogy ilyesmivel
soha többé nem viccelek. Persze valószínűleg nem fogom kibírni.
Hazafelé egyel
többen ültünk az autóban a megengedettnél. Vera csak Ábel ölében fért el, lehajtotta
a fejét, hogy ne legyen feltűnő. Kata az egyik sarkon észrevett egy panoráma tükröt,
és mutatta a gyerekeknek, hogy olyat is láttunk az előadáson. Vera lehajtott fejjel,
de nevetve adta tudtunkra, hogy ő nem látja. A nevetése átragadt a többiekre is.
Jó kedvvel tértünk nyugovóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése